Érdemrendek

Nem értem, ha egyesek kisgyerekes anyukát látnak, miért éreznek rögvest szúró késztetést arra, hogy keresetlen véleményekkel, kérdésekkel búsítsák az amúgy is labilis kismamát. „ÉÉÉs, átalussza már az éjszakát?\" Ez minden pici-gyerekes „kedvence\", merthogy a gyerkőc általában nem alussza át. Ha meg mégis, akkor „szívem, te már biztos nem szoptatsz\" – hangzik lesújtóan a válasz.

Első gyermekünk, Samu hamar elkezdte átaludni az éjszakákat. Volt nagy hejehuja gondolatban, kölcsönös vállveregetések, hogy be jól van szoktatva a pulya. Pedig ez NEM a szülőkön múlik. A második gyermekünkkel már nem ittunk előre a medvebőrre.

Éjszaka alszik, de például háromóránként felvisít, hogy „nyusziiii\". Mivel egyéves koráig szinte kizárólag anyatejet vett magához, normálisnak tűnt, hogy mellettem alszik. Külső nyomás és fejcsóvák hatására azonban egyéves korában elkezdtük a fivérével egy szobában fektetni. Samu a saját ágyacskájában, Sári a rácsos ágyban. Igen ám, de Sára babánk csakis anyaszagban volt hajlandó elszunnyadni, amihez kellettem én. De nem a duruzsolásom, vagy kisujjam utolsó perce, hanem én magam, teljes életnagyságban. Így aztán mit tehettem mást, befeküdtem mellé a rácsos kiságyba. El is aludt hamar, és már szinte kezdtünk volna újra érdemrendeket osztogatni magunknak, de egyszer csak észrevettem, hogy már egyszerűen nem férek be mellé. „Ej, te Emma, rosszul kezdődik, ha már most nem alhat miattad a nővéred\" – dorgáltam gömbölyödő pocakomat. Így aztán visszakerült Sára a nagyágyba. Sára és Samu szavaival élve: az egész banda. Ami legkevesebb három jól megtermett nyúlból áll. Férjemmel ott szorongunk a saját ágyunk szélén, míg a vattacukor-rózsaszín nyulak pöffeszkednek: hálónkban dühöng a nyúl-age. Sebaj. Még mindig jobb, mintha Samu lenne a hálótárs, mellette ugyanis csavarhúzó, fogó és fúrógép „alszik\". Műanyag persze, médincsájná. De akkor is.

A gyereknevelés szempontjából nem az az igazán fontos kérdés, hogy a baba átalussza-e az éjszakát vagy sem, hanem az, hogy az anyuka tud-e aludni. Márpedig az anyák nagyon inventívek, hozzászoknak a kevés álomhoz is. Képesek úgy aludni, hogy nyakukban lóg egy csecsemőláb, vagy, hogy baljukban egy cumisüveget szorongatnak. Végül is egy babának joga van az anyaszaghoz, az anyaszuszogáshoz. Amikor a szemünk alatti karikák láttán reggelente az olimpián érezzük magunkat, vigasztalódjunk ezzel, s azzal, hogy a gondoskodás később megtérül.

Van egy három és egy egy és háromnegyed éves gyermekünk. Ezennel mindennemű érdemrendet visszavonok magunktól. Kőkemény munkával mostanra eljutottunk odáig, hogy egyikük sem alussza át az éjszakát. Samu néhány óra alvás után átjön, felráncigálja az apját és áthurcolja magához. Mit tehetnénk, napközben nincsenek sokat együtt, legalább az atyai hortyogásból részesüljön...

S ha valaki ezek után megkérdezné önöktől, hogy na „ééééés, átalussza-e\", ajánlom, hogy nyugodtan kérdezzenek vissza: „És uram/hölgyem, ön mindig átalussza? Ki maga, valami ügyeletes Csipkerózsika, pardon Józsika? S ha átalussza, akkor hány altatóval sikerül? Vagy a tévé neonkék csápjai ringatják álomba?\"

A babánk úgyis kiharcolja magának a szükséges pihenésadagot. Lehet, hogy nem akkor és addig alszik, amikor és ameddig nekünk kényelmes, de gondoljunk bele: mégis mikor néznénk meg magunktól egy napfelkeltét...