Van-e keresztény értelmiség Erdélyben?

– Gyerekkora óta nagyon komoly, tanulásban elmerülő, sokak szerint szigorú, nagyon is csak a szellemiekkel foglalkozó lánynak ismertem meg, ugyanakkor szinte látom, amint a tömbház előtti zöld téren egy pokrócon tornászmozdulatokat gyakorol, cigánykereket hány...
– A bevezetőben említett mozzanatokkal most a legmélyebb nosztalgiáim kerültek felszínre, eszembe jutott az is, hogy volt valakinek a gyerekkori tornászéletemhez kapcsolódóan egy megjegyzése. A nyolcvanas évek közepe táján, amikor napi szinten kérdés volt, hogyan őrizhetjük meg önmagunkat, hogyan lehetünk igazak anélkül, hogy fejjel mennénk a falnak, akkor egy barátom azt mondta: neked rugalmas, hajlékony a tested, és ezzel mintegy üzente, hogy a lelkem, a szellemem, az értékrendem annál kevésbé az. Ebben dicséret is volt, meg egy kis jóindulatú figyelmeztetés, hogy vigyázzak, nehogy ártsak ezzel a merevséggel, amit akkor következetességnek neveztem – talán az is. Nehéz megmondanom, ki vagyok, könnyebb a pályámról, az életemről beszélnem. A magyar tanszék oktatója vagyok: egy hosszú út vége és kezdete. Magyar szakot végeztem és angoltanár voltam néhány éven át, az akkor még meglevő kihelyezési rendszernek „köszönhetően”, Brassótól 22 kilométerre. Majd lapszerkesztőként is dolgoztam, rövid ideig voltam budapesti angoltanár, ezek után lettem a tanszék munkatársa. Pályakezdésemhez kapcsolódik egy nagyon fontos elhatározásom: felnőtt fejjel lettem komolyan, és remélem, egész életemre elkötelezett módon keresztény. Ez számomra nemcsak bizonyos hittételek elfogadását jelentette, hanem a szakmaiságomban is meghatározó elemmé vált. Kezdetben ez legfőképpen abból állt, hogy különös érdeklődéssel fordultam az egyház kultúrateremtő és -alakító tevékenysége, múltja, története felé. Bár a munkahelyemet nagyon nem szerettem – nem a román környezet, hanem a nagyon beszûkült mentalitás miatt, amely a tudásnak, főleg a nyelvtudásnak semmilyen értéket nem tulajdonított –, a brassói évek mégis szépek voltak, mert az egyetemi évek alatt kialakult rögeszmémet valamilyen szinten plébániai keretek között, plébánosi háttértámogatással, segítséggel meg tudtam valósítani. Azaz Brassóban találtam olyan fiatalokat, akik hajlandók voltak velem együttmûködni: versmûsorokat tartottunk, színielőadásokat szerveztünk, kicsit tágítva a hagyományos templomi-plébániai kereteket. Mindez rengeteg jó hangulatú együtt dolgozással, munkával, próbával, igazi közösséggel.
– Hogyan lehetett abban a korszakban ilyen pályát választani, miképpen tudott ez a pálya kibontakozni?
– A pályaválasztás számomra nem okozott nagy nehézséget, ötödikes koromban döntöttem el, hogy vagy magyartanár leszek, vagy semmi. Volt néhány riadt tiszteletkör a családban, de a szüleim nagyon becsülendő módon rám bízták a választást. A kihelyezés érdekes történet volt, a látszat szerint én „megfogtam” az egyetlen, abban az évben meghirdetett erdélyi helyet. Tanévkezdésig én is azt gondoltam, micsoda szerencse, ráadásul a családom apai része Brassóban élt, ott volt a rokonság, nagybátyáméknál lakáslehetőség. Csak éppen a többi életkörülmény nem volt ideális: az ingázást még úgy, ahogy ki lehetett bírni, de Brassóban például nem vásárolhattam kenyeret, csak kalácsot. Akkoriban a kenyeret fejadagra adták, a vásárláshoz pedig fel kellett volna mutatni a brassói személyazonossági igazolványt, amivel én nem rendelkeztem, a kolozsváritól pedig senki nem hatódott meg. Jó az Isten, jót ád, a mindennapi élet szintjén valahogy túléltem. Egy fokkal nehezebb volt az iskolai közeg, amely maga alá akart gyûrni; ezt azonnal éreztem, amint megláttam a körülményeket, megismertem a mentalitást. Vidéki általános iskola volt, ahol az igazgató engem azért gorombított le, mert házi feladatot adtam a gyerekeknek, amikor azt még a romántanár, a matektanár sem teszi, nem terheli őket. Hogy jövök én angoltanárként ehhez? – ezt nemvette be a gyomrom. A szellemi értékeknek a totális megvetése, mellőzése volt igazán nehéz.
– Abban az időben kihelyezettként Erdélyen kívüli helyek közül lehetett „válogatni”, leginkább Moldvában, Olténiában, ezért is válhatott fontossá a szellemi-lelki menedék Brassóban, a plébániai közeg. Egy tanár élete azonban meglehetősen szem előtt zajlott, inkább tiltották, de legalábbis rossznéven vették, ha a tanár besétál egy plébániára, szentmisén vesz részt...
– Én erre akkor nem gondoltam. Tudtam, hogy kihívom magam ellen a sorsot, de azt is tudtam, nincs veszíteni valóm, ennél rosszabb már nem lehet. Számomra az életet, a szellemi értelemben vett életben maradás lehetőségét jelentette. Amikor a brassói plébánia papjai látták bennem a tettvágyat, látták a sok fiatalt, akiknek igénye volt arra, hogy a szentmisén és hittanórán túl egyéb is történjen velük, bennük és körülöttük, helyet adtak ennek. Fokozatosan alakultak a dolgok, már nem is tudnám pontosan elmondani, hogyan; néhány beszélgetés nyomán pattantak ki az ötletek, jöttek a megoldások, a lehetőségek, a szülők is nagyon mellé álltak a dolgoknak: jelmezt varrtak, süteményt sütöttek, szóval az akkori lehetőségek és körülmények között maximálisan kihasználtuk, amire lehetőségünk volt.
– Mindez egy közös értékrend megjelenítését is jelentette, és ilyen szempontból egyértelmûbb volt az akkori tevékenykedés: egyfajta ellenállás volt, az értékek őrzésének helye, és ezek az értékek sokkal egynemûbbek, egyértelmûbbek voltak.
– Az akkori helyzet bizonyos szempontból tényleg egyértelművolt: lehetett tudni, ki a „rossz”, ki a „jó”. Az idézőjel itt nagyon fontos, mert ma már világos, hogy a kategóriák nem választhatók szét ilyen élesen. A nagyon plurálissá vált társadalomban ma a választás is bonyolultabb, az értékekhez való viszony is összetettebb. Minden értéke dacára sem sírom vissza azt az időt, de nagy fájdalmam, hogy ebben a pluralizmusban és szabadságban, amikor igazán nincs semmi kockázata a vallásos életnek, templomba járásnak, a sok lehetőség között nem alakítottuk ki az értelmes tevékenység struktúráit az egyházi kultúra terén. A kilencvenes évek elején folyton azt hallottam – néha mérges is voltam miatta –, hogy hiányzik a keresztény értelmiség Erdélyben. Eltelt húsz év, és most sem látom, van-e keresztény értelmiségi réteg. Pedig nagyon sok elkötelezett keresztény értelmiségit ismerek, csakhogy nem látszunk ki a földből, a tömegből. Nem arra gondolok, hogy állandóan térítgetni kellene, vagy a főtérről kiabálni, hogy gyertek, legyetek keresztényekké, de szükségét érezném valamiféle szervezettségnek, láthatóságnak.
– Milyen ez a keresztény értelmiség? Néha azt érzem, vannak, akik félnek ettől a fogalomtól, mert valamiféle elitizmust vélnek felfedezni benne...
– Semmiképpen nem elitizmust vagy elszigetelődést értek ezen! Számomra keresztény értelmiséginek lenni egyfajta kötelességekkel járó létállapot. Semmi különös dolgot nem jelent, csak tudatosságot, odafigyelést, hogy mit hogyan, mikor és mennyire csinálok. Számomra kicsit Krisztus-követés is ez az igényesség. Az értelmiségiről azt szokták mondani, hogy nem engedi meg magának a megmerevedést, a dogmatikussá válás luxusát. Jóllehet én nagyon katolikusnak, nagyon kereszténynek tudom, ismerem magam: a katolikus hittannak megvan a tanrendszere, amit elfogadok, ha azonban engedem magamban, magam körül megmerevedni ezt a tanrendszert, már nem vagyok értelmiségi.
– Az élet dinamizmusát kellene megtartani, állandóan felülvizsgálni a dogmaértésünket?
– Igen, és erre a hivatalos egyházi dokumentumokban vannak nagyon szép kifejezések. Mint például kreatív hûség – a hagyományunkhoz, a történelmünkhöz, az eleinktől örököltekhez való ragaszkodás. II. János Pál pápának vannak sokatmondó terminusai ezekről a dolgokról, a hit és ráció összehangolásáról. A kreatív hûség, mint eszmény engem nagyon inspirál, ezt próbálom a magam hagyományértelmezésében, irodalomértésében is gyakorolni, meg persze a saját életemben is. A kereszténység a történetiség hite és vallása, de a történetiség nem azt jelenti, hogy évszámokat tudok, ismerem az eseményeket, hanem hogy kapcsolatban vagyok a múlttal, emlékezetem megjeleníti, jelenvalóvá teszi, ami régen történt. Én pedig úgy élem a magam jelenét, hogy erőt merítek a múltból, de nem másolom szolgai módon. Soha nem szeretek arra hivatkozni, hogy ezt nagyanyám, szépapám, ükapám is így csinálta, s akkor ezen nem lehet változtatni.