Ha egy nő rátalál küldetésére, minden a helyére kerül

– Az utóbbi időben közösségek alapításával, újraalapításával foglalkoztam az egyetemi kollégiumban és a rendtartományban is. A rendem támogatásával tanultam a közösségek működéséről, vezetéséről, a reflexió szükségességéről, az együttműködésről, ismerem a törvényszerűségeket és főleg azt, hogyan lehet ezt segíteni – mert lehet. Igyekszem tovább adni a rendben és a kollégiumban, amit mestereimtől kaptam, és ezzel egy hosszú hagyomány folytatója vagyok.

– Nálunk a kollégium szó mást jelent, pusztán közös hálóra, bentlakásra gondolunk. Hogy működik egy kollégium Debrecenben? Hogyan lehet hatvan lányt összetartani?

– Erdélyben úgy hívják, bentlakás, nálunk meg úgy, hogy egyetemi szakkollégium, ami egészen más műfaj. Bárhol alapítunk kollégiumot – Makón még általános iskolás kollégiumunk is van –, elsődleges gondunk, hogy a befogadott diákokból, hallgatókból közösséget formáljunk. Tehát nem pusztán arról van szó, hogy kibírják, békességben tűrjék egymást, megpróbálunk közösséget alakítani, emberi kapcsolatokat és valami közös célt, küldetést átadni nekik. Az általam vezetett kollégium egyetemi szakkollégium, elnevezése Feminine Studies, nem tudtuk ezt jól lefordítani magyarra. Tizenkét kar sok szakjára járnak az ott lakó lányok, ami pedig bennünket összefog: bármit tanulunk, bármit tanulnak, öntudatos, reflektív, női szemmel vizsgáljuk. Szakkollégiumunk több szinten működik. Van egy emberi, közösségi szintje, ahol reformátusok és katolikusok, fiatal egyetemista hallgatónők ökumenikus, keresztény közösség létrehozásán, építésén munkálkodnak. Vannak köztük nagyon elkötelezettek, akik „viszik” a kollégiumot, hozzájuk kapcsolódnak a többiek. Mindez belőlük fakad, én csak a medret adom hozzá. Autonómia, önkormányzat van, diáktanács vezeti a szakkollégiumot, annak elköteleződése, energiája, lendülete, hite viszi. Van egy tanulmányi, tudományos szint is: a lányok önképzése, közös szellemi élete. Szakkollégiumunkban előadásokat, szemináriumokat tartunk, konferenciákat, női szimpóziumokat szervezünk. Ebben is nagyon kreatívak a lányok. Keresztény szakkollégium, ezért kezdettől fogva fontos a szociális elkötelezettség, a keresztény spiritualitás elmélyítése.

– A nyári munka keretében Moldváig és a csángó gyerekek neveléséig is eljutottak...

– A szakkollégiumi munkában a lányoknak van egy indexük, amibe krediteket kell szerezni, akár az egyetemen, és a kreditszerzés egyik területe a szociális tevékenység. Aki vállalja, nyáron szerzi meg a krediteket, méghozzá olyan módon, hogy egyhetes anyanyelvi tábort tart a Moldvai Csángó Magyarok Szövetségével közösen. Fantasztikus, ahogyan ezek a 20–25 éves lányok felépítik a tábor programját, beszerzik a hozzávalókat, benne mesekeret – valami monda, esetleg bibliai történet –, kézművesség, kirándulás és rengeteg játék. A gyerekeket össze sem kell szedni, úgy jönnek, mint a kis madárkák, már kora reggeltől, hatvan-hetvenen naponta. Nem is tudom, ki kap többet: a gyermekek, akik nagyon jól érzik magukat, vagy a lányok, akik úgy érzik, valami értelmes és szép dolgot tettek, és alig várják, hogy visszamehessenek. Nagyon fontosnak tartom, hogy a fiatalok megtapasztalják: szükség van a szeretetükre, kreativitásukra, és hogy csak összefogással tudják ezt létrehozni. Teréz anya mondta, hálás a betegnek, mert azáltal lesz ő fontos, hogy ápolja őket. Ezt érzem én a moldvai munkában.

– Szimpóziumaik egyfajta női lelkiség kialakításáról, továbbadásáról szólnak. Hogyan csinálják?

– Női szimpóziumainkat Kárpát-medencei léptékűvé szeretnénk fejleszteni, összekötve a Kárpát-medencei nőket, fiatalabbakat és érettebb korúakat egyaránt. Mottójuk: „A világ női szemmel nézve”. Volt már szó az ihletett nőről, az érzékeny szívű nőről, a hagyományokból, gyökerekből élő nőről. Ugyanaz az elv érvényesül, mint a szakkollégiumi munkában, nem pusztán a szellemiekre igyekszünk koncentrálni. Mivel mi, nők szervezzük, női módra tesszük, és mindez, test, lélek, szellem teljesen természetesen egymásba kapcsolódik. A kiállítás vagy színdarab, a kreatív műhelyek a főtémához kapcsolódnak, és kiegészítik egymást. Elemi élmény, ahogy mi, nők, az élettel is elemi módon vagyunk kapcsolatban, a különböző területeket nem választjuk el egymástól. Ezzel párhuzamosan egyre nagyobb hangsúlyt fektetünk a szellemi színvonalra, tavaly egy tanulmánykötetet is készítettünk az elhangzott előadásokból, amire ugyancsak nagy a kereslet.

– Hogyan kell ennek az összhangnak megszületnie az életünkben?

– Az iskolanővérek alapítója, Gerhardinger Terézia belefoglalta az alapítólevelünkbe: küldetésünkben benne van, hogy mi a teljes ember nevelését szolgáljuk. A teljes ember spirituális maggal bír, kreatív, van érzelmi és szellemi élete, kapcsolódásai, nevelés közben az egészet kell szem előtt tartanunk, csak akkor tud kibontakozni. A női élet mindhárom aspektusa fontos. A nő ne válassza szét magában a módot, ahogy öltözködik, attól, amiben hisz. Ha megrezegtetem az egyik szálat, az összes megrezdül. A szakkollégiumban nagyon komoly önismereti, önnevelési munka is zajlik, amit nem választunk külön a közösségi neveléstől és reflexiótól. Ezt azért tartom fontosnak, mert mi, nők, talán ebben vagyunk gyengék. Erősek vagyunk a kreativitásban, az akcióban, a dolgok megoldásában, a békesség megteremtésében, az emberi kapcsolatok elősegítésében, de talán kevesebb az erőnk arra, hogy rá is nézzünk arra, amit teszünk, hogy megnézzük azt is, hogyan tesszük, honnan vesszük hozzá az erőt. Pedig ez a reflexió, ez a ránézés növeli az erőnket, tisztítja a motivációinkat.

– Milyen az imaélete? Mert ha minden összefügg, ez a belső, spirituális viszonyulás is igen fontos.

– Mostanában sokat gondolkodom azon, hogy, mi, iskolanővérek egy aktív apostoli rend tagjai vagyunk. A szerzetesrendek hagyományosan kolostorban élnek, zsolozsmáznak, sok időt töltenek visszavonultságban vagy közösségi imákban. Mi, iskolanővérek ezzel szemben rengeteget dolgozunk, a munka nagy részében gyerekekkel vagyunk nevelőkként. Közben fontos nekünk az Úristen, akár a többi monasztikus rendnek. Hogy is van ez? Körvonalazódni kezd egy olyan definíció, amiben én nagyon otthon érzem magam: a mi apostolságunk azt jelenti, hogy a küldetésben találom meg Istent. Ott és abban a reflexióban vagyok vele a legintenzívebb kapcsolatban, amikor a munkámat végzem. A legkomolyabb istenélményeim épp ehhez a munkához köthetők, önmagamról, hivatásomról, küldetésemről is ennek közepette kapok alapvető eligazítást. Jönnek angyalok, mint a Bibliában olvassuk, szólnak, kapom a jeleket, s egyre hálásabb vagyok, hogy növekszik a képességem, hogy fölismerjem ezeket a jeleket, hogy ezeken a jeleken keresztül egész közvetlen módon kapcsolatban legyek Istennel, miközben az apostoli munkát végzem. Korábban az a felfogás volt, hogy van imaidő és munkaidő, azon igyekeztünk, hogy az imaidőben felszívott spirituális táplálék elég legyen a munkaidő végéig. Ez változik most bennünk. Fontos az imaidő, annak intenzitása, egyre több a csend, egyre több a kontemplatív imádság, viszont nem válik olyan élesen külön a munkaidő. A munka nem Istentől elválasztott, szekularizált valóság. Ez egészen sajátos, egészen női küldetés, mert a nők nagy része, anyukám is például, úgy imádkozik, hogy közben főz, gyereket nevel vagy unokát gondoz, szomszédasszonyt istápol. Eközben vannak istenélményei, nem ettől elválasztva. Az apostoli női szerzetesség is ilyen, és ez nagyon felszabadító élmény.

– Miért olyan fontos önnek Erdély?

– Felvidéki magyar családból származom, onnan hozom a tudatot, hogy a határon túl, elszakítva magyarok élnek, és ez nekem fontos kötődés. Nem Szlovákiába járok, hanem ide, Erdélybe, és nagy ajándék, hogy ismerhetem ezt a magyarságot. Nekem Csíksomlyó olyan hely, amely erőt ad és eligazítást. Erdélyben olyan emberi, spirituális táplálékot kapok, amire nagyon ki vagyok éhezve. Emberi kapcsolatokon és a kultúrán keresztül érkezik ez meg, s ha már nagyon sokáig nem jövök, a bőrömön érzem: a védtelenség, a csupaszság megnő. Amikor pedig idejövök, mintha kicsit beburkolna az otthonosság, a meleg. A rend számára is fontos volt Erdély, a kolozsvári híres leánynevelő intézet, a Marianum vezetői, tanárai voltak a nővérek. Az erdélyi tündérkertben – amit Nagy Éva Vera nővértársam Czakó Gabriella társult taggal szervez Szovátán és a Nyárád-mentén – összekapcsolódik a Kodály-módszerrel való ének- és zenetanítás, a spirituális képzés és a közösségalapítás. Vera nővér négy-ötszáz gyerekkel van kapcsolatban, nemcsak kórust szervez, nemcsak képezi őket, hanem közösséget is létrehoz, amely a valahová tartozás érzését adja, megtartó erő.

– Mit gondol a mai nők és férfiak viszonyáról, a nők, a magyar nők küldetéséről?

– Minél többet tapasztalok, látok, tanulok, kutatok erről, annál világosabb, mennyi minden múlik a nőkön. Ha egy nő rátalál a saját küldetésére, a saját képességére, arra, hogy ami benne jó, azt hogyan tudja megvalósítani, körülötte mindenki rátalál a sajátjára – a férfiak is. Ha viszont egy nő ezt elveszíti, nem találja, nem keresi, nem tudja keresni, akkor körülötte is meghal minden. A jó Isten a nőt nem pusztán egyféle embernek teremtette, hanem a jó Isten küldöttje, olyan közvetítője, akiről Madách ezt mondja: a nő szíverén érkezik valami nagyon közvetlen és nagyon tiszta üzenet a körülötte élőkhöz. Ezért a nőnek nagyon fontos, hogy tisztán tartsa a szívét, és engedje, hogy érkezzen ez az üzenet, adja azoknak, akik körülötte élnek. Sok nőtársamat látom, tud erről a küldetéséről, mégsem tudja teljesen jól betölteni. Erőszakosak vagyunk, hisztérikusak, dühödtek, keserűek: ez annak a jele, hogy nem találjuk azt az utat, amelyen át meg tudjuk ezt valósítani. Amikor viszont igen, akkor körülöttünk minden kivirágzik, felfénylik. A nő meg a férfi nem egymással szemben áll, hanem egészséges egymásrautaltságban! Amikor megtaláljuk a belső forrást, akkor jól tud gyógyulni, tisztulni a világ körülöttünk. Úgy érzem, Erdélyben sokkal több maradt meg ebből a nagyon tiszta ősi tudásból, amit hagyományként és feladatként kaptunk.