Lélekdarabok, banik és nyelvi jogok

Eszter barátnőm telefonon keres, kérdi, hogy tudom-e, hol gyűjtik Kolozsváron az egybanisokat. Nem kell magyarázkodnia, hogy mégis milyen banisokról van szó, egyből tudom a választ is. Kihasználjuk az alkalmat a találkozásra: Eszter a négy hónapos Marcival a hordozókendőben útba ejti a lakásunkat, együtt sétálunk jókedvűen „megszabadulni” az összegyűjtött apróktól egy jó cél érdekében. Aztán a „begyűjtőhelyen” kiderül, hogy meg kell számolnunk a számolatlanul bezacskózott érméket. Eszter és Marci az egybanisokat morzsolja, én az ötbanisokat próbálom minél csendesebben számba venni. Majd elégedetten távozunk: nem maradtunk közömbösek, tettünk valami helyeset és majd Marcinak is elmesélhetjük, hogy mit is csináltunk mi vele együtt, amikor még kicsike volt. Közös örömünket csak fokozza, hogy tudom: másnap a „kedvezményezett” Lakó Péterfi Tündével készítek telefonos interjút.

Sok lúd és apró
„Lakó Péterfi Tünde vagyok, egyszerű civil vásárhelyi polgár, két felnőtt fiam és két unokám van” – válaszolja az egybanis akció kezdeményezője kérdésemre, de igyekszik mihamarabb hozzátenni azt is, hogy nem egyedül áll az ügy hátterében. „Van egy Facebookos civil csoportunk, az a neve, hogy Itthon vagyunk”. Nem hivatalosan bejegyzett egyesület, szervezet ez, hanem Marosvásárhelyen élő civil magyar emberek csoportja. „Elégedetlenkedtünk, amiért nem használhatjuk anyanyelvünket, sok minden nincs kiírva magyarul. Azt mondtam, hogy ne csak morgolódjunk, hanem dugjuk össze a fejünket és csináljunk is valamit.

Az egyik társunknak, Kuti Mártának volt az ötlete, hogy lentről kezdjük”. Így kézenfekvőnek tűnt a piaci színtérrel indítani, hisz ott, ha nem is minden nap, de egy héten legalább egyszer szinte mindenki megfordul. „Ráadásul az is jelzésértékkel bírhat, hogy a piacon is szeretnénk látni anyanyelvünket, nem csak a hivatalokban, és használni is szeretnénk azt” – magyarázza a helyszínválasztást Lakó Péterfi Tünde. Az elhatározást tett követte: a csoport tagjai megszerkesztették a kétnyelvű táblákat a gyümölcsök és zöldségek számára, kinyomtatták, laminálták azokat. „Aztán szeptember 28-án ketten kimentünk a November 7. piacra – folytatja a történetet a kezdeményező – és az árusok nagy örömmel fogadták a táblákat, ami érthető is, hiszen igényes, szép névtáblák voltak, nem tépett kartondarabok. Román és magyar árusok egyaránt örvendtek nekik”. Az alapvetően ártalmatlan és jó-szándékú akció tehát sikeres volt. Olyannyira, hogy kezdeményezői elhatározták: visszatérnek a helyszínre még több „varză-káposzta” típusú táblával és más piacokat is meglátogatnak majd. „Viszont mikor október 3-án visszamentünk a November 7. piacra, azt láttuk, hogy a táblák már sehol sincsenek kinn. Kérdésünkre, hogy mi történt, az árusok azt mondták, hogy levetették velük. Aztán hamarosan jött a rendőr és igazoltatott. Volt már korábban büntetésem – mikor a Kultúrpalota két termét el akarták nevezni és beadványokat osztogattam a városháza előtt, amiben javasoltuk, hogy ne tegyék –, tehát már ismertek” – folytatja Lakó Péterfi Tünde, akit a Kultúrpalotás esethez hasonlóan ugyanazon határozat alapján büntettek meg, jelen esetben 1500 lejre. „Egy megyei tanácsi határozat képezte a büntetés alapját, amely kimondja, hogy szórólapok, bannerek és stb. – így szerepel konkrétan, hogy »stb.«– osztogatása engedély nélkül tilos”. A büntetéssel sújtott asszony nem írta alá helyben a jegyzőkönyvet, így azt postán köteles kézbesíteni számára a hivatalos szerv. „Nem kaptam még meg, s ha harminc napon belül nem küldik ki, érvényét veszti. Kérdés, hogy a történtek – vagyis a nyilvános banigyűjtési akció – tudatában is kézbesítik-e.” Ha a büntetést a jegyzőkönyv kézhezvételét követő 48 órában kifizeti Lakó Péterfi Tünde, akkor hatályos jogszabály értelmében az eredeti büntetés felét – azaz 750 lejt – kell kifizetnie. Az aprópénzek gyűjtése is erre az összegre vonatkozott. És amíg nincs jegyzőkönyv, addig fellebbezni sem lehet.

Az aprópénz engedetlensége
Parkolódíjak, büntetések aprópénzzel való fizetéséről több cikk és videó is található az interneten. Az egyik legismertebb egy ausztrál férfi, aki 1200 darab 5 centessel akarta kifizetni 60 dolláros büntetését. Legendaként keringett egy időben, hogy a Samsung is 5 centesekben fizette ki tiltakozásképp 1 milliárd dolláros büntetését az Apple-nek, ám – mint kiderült – eztávolról sem igaz (húszmilliárd réz 5 centes összesen egyébként is százezer tonnát nyomna). A British Museum őriz egy olyan pennyst, amelyet 1903-ban vertek és azt a szüfrazsett-jelmondatot verték utólag rá, hogy „votes for women” vagyis „szavazati jogot a nőknek”. A polgári engedetlenség ebben a formában büntethető cselekedetnek számított, ám így is hosszú évekig forgalomban volt az érme, míg 1928-ban végre megadták a nők szavazati jogát a szigetországban.

Honnan jött az ötlet az aprók gyűjtésére? – adódik a kérdés, s mint kiderült Lakó Péterfi Tünde egyik ismerőse, Mark Christian Hermann ajánlotta. „Ha így viselkednek velünk, akkor egy kis polgári engedetlenség részünkről is megengedett.” Az aranysárga színű 1 banisok mellett aztán réz 5 és ezüstös árnyalatú 10 banisokat is gyűjtöttekegyes helyszíneken – csakhogylegyen majd mit válogatni. Merthogy a banigyűjtési felhívás–melyet eredetileg a vanegypercem.com című honlapon tett közzé Lakó Péterfi Tünde – nemhogy Marosvásárhely határait, de még az országhatárokat is átlépte. Napokig azzal voltak tele a romániai magyar online fórumok, hogy hol és milyen körülmények között gyűjtenek aprópénzt, igazi, korlátok nélküli összefogás körvonalazódott. Lakó Péterfi Tünde múlt hét végén még megsaccolni sem tudta, hol áll éppen a gyűjtés, oly szerteágazóvá vált a nyelvi jogok ügyét támogató szimbolikus gyűjtés. „Az biztos, hogy a lakásomban – amely egy tömbház utolsó emeletén található – már legalább 150 kg van a szobám közepén”. Szombat estére mindenesetre összesen 490 kilogramm fémpénz gyűlt össze.

Jelképpé lett érmék

A kétnyelvű táblákat gyártók és népszerűsítők csoportja már azon is gondolkodik, hogy mi legyen az összegyűlt összeggel, ha esetleg nem kapják kézhez a büntetést jelentő jegyzőkönyvet. „Mindenképp közhasznú célt fog szolgálni és természetesen mindent teljesen nyilvánossá fogunk tenni, ha ez az eset adódik. Jól meg kell gondolnunk, hogy mire fordítjuk ezt a jelképet, mert ez már nem pénz. Nem pénz, hanem emberek lelkéből egy-egy darab, amit okosan és szívvel-lélekkel kell felhasználni”. Bár Lakó Péterfi Tünde civileket kért a közreműködésre, politikai alakulatok és pártok képviselői is gyűjtésbe kezdtek. De meglátogatta a kétnyelvű táblák miatt megbüntetett vásárhelyi hölgyet Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja is, a marosvásárhelyi városi tanács magyar nyelvű – RMDSZ-es – tagjai pedig tiltakozásképp a rendőri túlkapás ellen magyarul szólaltak fel a tanácsülésen. Ez egyébként amúgy is jogában áll a 45 százalékban magyarok lakta város tanácsosainak, ám ahogy azt a város alpolgármestere, Peti András megfogalmazta: „az anyanyelv használatát megengedi a közigazgatási törvény, ezzel a joggal azonban gyakorlati okok miatt nem kívántak élni. A politikus szerint van ugyan saját tolmácsgépe a polgármesteri hivatalnak, ám a tolmács nem fordít megfelelően magyarról románra” – olvasható a Krónika című napilapban, mely erdélyi és partiumi körképet is készített arról, hogyan élnek a magyar tanácsosok anyanyelv használati jogukkal az önkormányzati üléseken.

Perselyből és gyufásdobozban
„Ha fél órát nem vagyok a Facebook előtt, legközelebb több mint ötven üzenet vár. A marosvásárhelyi főtéren egy lány – aki „a kutyás lányként” híresült el – este 7-től fél 10-ig három napon keresztül gyűjtötte az érméket. Rengeteg telefonhívást és emailt kapok, de ha csak épp a pékségig szaladok le vásárolni, az alatt a pár tíz méter alatt is többen a kezembe nyomják az aprót, bárhová megyek a városban, mindenütt így van ez. Azt látom, hogy ettől boldogok az emberek és ez nagyon megható. Nénike, bácsika gyufásdobozban vagy gyógyszeres dobozban adja ide a kicsi apróját, de kisgyerekek is törték fel perselyeiket. Az egész szinte hihetetlen. Csak úgy megölelnek az utcán” – ecsetelte a reakciókat Lakó Péterfi Tünde, akit románok is támogatnak. „Azt gondolom, érzik, hogy nem akarunk mi semmi rosszat, hanem békében akarunk együtt élni velük, miközben mi is használjuk az anyanyelvünket és egymást tiszteljük” – véli a gyűjtési akció kezdeményezője, aki beszélgetésünk során többször ismételte: „Mindenkinek hálás szívvel köszönöm. Érezni lehet, ahogy sugárzik a szeretet az aprókból, amelyekre tényleg nem pénzként tekintek, hanem darabként az ajándékozó lelkéből”.

Szabad–nem szabad?
Horváth Istvánt, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnökét kérdeztük arról, hogy mennyire volt jogos a rendőrök eljárása a nyelvi jogok tekintetében. Mint kiderült, Románia is aláírta – ezért nálunk is érvényben van – az 1992-ben az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága által elfogadott nemzetközi egyezmény, amit A regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartájaként ismernek. Ez különböző fejezetekben szabályozza a kisebbségi nyelvek használatát a különböző kommunikációs színtereken. Egyik fejezete, mely a gazdasági életre vonatkozik, negatív jogként pontosítja, hogy a hatóságoknak tartózkodniuk kell attól, hogy olyan intézkedést foganatosítsanak, ami korlátozza a gazdasági szférán belül a kisebbségi nyelvek használatát. Ez teljesen független a húsz százalékos küszöb előírásaitól, vagyis akár egy kolozsvári piacon is – ahol a város lakosságának magyarsága nem éri el a 20 százalékos arányt – használhatnának mindenféle következmény nélkül többnyelvű névtáblát az árusok. A Nemzeti Kisebbségkutató Intézet honlapján egyébként elérhető egy Nyelvi jogok útmutató elnevezésű kiadvány, amely életszerű helyzetek vonatkozásában tesz fel kérdéseket, ad válaszokat, illetve beidézi a vonatkozó paragrafusokat románul és magyarul, de egy törvénytárban is kereshetőek a különböző jogszabályok.