„Elitbörtön” Máramarosszigeten

Az 1897-ben a köztörvényes bűnözőknek épült fegyházat 1948-tól 1955-ig politikai börtönként használta a kommunista rezsim. Az első politikai elítéltek máramarosi diákok, egyetemi hallgatók és földművesek voltak. Közöttük Ioan Ilban is, akinek segítségével betekintést nyerhetünk egy itteni rab mindennapi életébe.

Ahogy a volt politikai fogollyal a börtön folyosóin vonulunk, máris elénk tárul egy több ezer fotóból álló arcképcsarnok: mindannyian a romániai politikai börtönök lakói voltak. Interjúalanyom a saját fényképét is mutatja, akkoriban 17 éves volt, de azt a második emeleti cellát is szemügyre vettük, ahol betöltötte a 18. életévét. „A második világháborút követően zavaros időszakot éltünk. 1945-ben az ukránok Kárpátaljához akarták csatolni a történelmi Máramarost, 1946-ban a kommunisták meghamisították a választásokat. Mi nem helyeseltük ezeket a dolgokat, többen egy kommunizmus elleni szervezetbe tömörültünk. A ’46-os választási kampányban többször is letéptük a kommunisták választási plakátjait, ők letépték a történelmi pártokéit. Vasárnaponként inkább templomba mentünk a kötelező pártrendezvények helyett. Ennek következményeként behívtak a Szekuritátéhoz, ahol kikérdeztek és megvertek bennünket. Többen megszöktek, de engem és további 17 diáktársamat 1948. augusztus 29-én lecsuktak. Szigeten voltam 1949. május 10-ig. A Szekuritáté vizsgálata néhány hónapig tartott, addig egyedül voltunk egy cellában. Miután a nyomozás véget ért, beraktak mindannyiunkat a 74-esbe. Tizennyolcan voltunk, egy ágyban ketten aludtunk. Úgy teltek a napjaink, hogy egymásnak különböző témákról meséltünk. Én például megtanultam olaszul az egyik cellatársamtól. A szavakat egy pálcikával véstem bele a szappanba” – idézi föl a történteket a 83 éves Ioan Ilban, akinek a vaságya is megvan még.

Igen gyenge volt az ellátás – folytatta az emlékek felidézését a volt elítélt. Reggelire negyed kiló kenyeret vagy puliszkát és vízben feloldott kukoricadarát kaptak, ebédre híg káposztalevest, vacsorára pedig főtt árpakását. „Néhány napig enni se tudtam, lefogytam. Fűtés egész télen nem volt. Egyszer a rettegett sötét cellába is bedobtak, mert kinéztem az ablakon, holott az tilos volt. Ott a napi ételadag a felére csökkent” – mesélte. Ilban bácsit két év és hat hónap szabadságvesztésre ítélték rendszerellenes tevékenység vádjával, de csak három év után engedték ki. A Szekuritáté Máramarosszigetről további börtönökbe szállította, 1951-ben szabadult Szamosújvárról. Kérdésemre, hogy miképpen bírta ki a nehéz éveket, csak annyit felelt: nem veszítette el a reményt. Aki nem remélt, meghalt: két társát a reménytelenség ölte meg.

 A különleges munkaegység

A börtönt különleges munkaegységként tartották nyilván „Duna munkatelep” fedőnév alatt. Nemcsak a volt politikai foglyoknak jelentett terrort ez az intézmény, a máramarosszigeti lakosok is félve tekintettek az egykori Törvényszék utcai épületre. Zahoránszky Mihály az ’50-es évek elején volt középiskolai diák. „Akkor mentünk végig azon az utcán, amikor az Izára mentünk fürödni, mert arra közelebb volt. Nem volt szabad a börtön oldalán menni, ha esetleg valaki nem tudta, rászóltak az őrök. Azon az úton sietni kellett, tilos volt megállni beszélgetni, ácsorogni, mert az őrök rögtön megszólítottak. Nem tudtuk biztosan, kik vannak oda bezárva, de sejtettük, hogy fontos emberek lehetnek, mert a Szekuritaté katonái voltak az őrök. Az utcán három helyen is vigyázták az épületet. A katonák egy szögletes árokban álltak őrt, csak a fejük látszott ki. Amikor hozták a rabokat, teljesen lezárták az utcát” – mesélte Zahoránszky Mihály.

 Maniu gyászmenete

A köztörvényes foglyokat 1950-ben átszállították egy másik máramarosi ingatlanba, a városközponti épületbe pedig a két világháború közötti romániai politikai elitet hurcolták. Volt közöttük miniszterelnök, számos miniszter és államtitkár, de egyházi méltóságokat is zártak ide, itt raboskodott több éven át Márton Áron püspök is. Öt év alatt közel kétszáz fogoly fordult meg a szigeti börtönben, közülük 54-en lelték itt halálukat.

A múzeumban ma is változatlan formában láthatjuk a cellát, amelyben meghalt Iuliu Maniu egykori parasztpárti miniszterelnök 1953. február 5-én. Holttestének elszállításáról érdekes történetet mesélt Ioan J. Popescu publicista. Azon az éjjelen, amikor a 80 éves Maniu meghalt, a Szabó család börtön közelében lévő háza előtt felborult a holttestet szállító lovasszekér, és kiesett a koporsóként szolgáló faláda is. A férj ki akart menni segíteni, de a feleség lebeszélte róla, mondván, hogy nem biztonságos. Persze sejtésük sem lehetett, ki van a ládában, csak évek múlva tudták meg: aznap született ugyanis egy rokon gyermek is, maga Ioan J. Popescu. Amikor a két eseményt összekapcsolták, akkor eszméltek rá, hogy tulajdonképpen Maniu „gyászmenetének” tanúi voltak azon az éjjelen.

De a börtönőrök sem tudták, hogy éppen melyik magas rangú politikust vagy egyházi vezetőt szállítják a tömegsírba – tudtuk meg Béres Józseftől. A nyugalmazott szigeti tanár sok történetet hallott Bachmann Andrástól, aki a köztörvényeseknél volt börtönőr. „A köztörvényes bűnözőknek kellett kiásniuk a sírokat a városszéli szegény-temetőben. Nappal ástak, éjjel temettek. Reggelre gyeptéglákkal egyengették el a sírokat, nem volt szabad látszaniuk a sírhantoknak. A lovasszekereket mindig két szekus katona kísérte. Csak a parancsnokok ismerték a halottak személyazonosságát. A sírásók csak sorszámokat, nem személyeket hantoltak el. Ezért nem tudni a mai napig sem, hogy ki melyik sírban nyugszik” – mesélte Béres József. Az 1950-1955 között elhunyt személyekről egyébként csak 1957-ben állítottak ki halotti bizonyítványt. A halál okát ugyanazzal a kézírással tüntették fel: szinte kivétel nélkül mindenki szívelégtelenségben pusztult el.

 Rácsodálkozó jelen

A szülők még a ’60-as években is tiltották a gyerekeket, hogy végigmenjenek a börtön utcáján, habár akkor már megengedett volt. Közszájon forgott a legenda, miszerint nem véletlenül helyezték ide az elitek börtönét. Máramarosszigethez nagyon közel van a határ, bármiféle ellenséges megmozdulás esetén gyorsan a Szovjetunióba szállították volna a kiemelkedően fontos rabokat. Mások arról meséltek, hogy a szomszédban lévő házak padlásáról próbálták meglesni, mi történik a börtön falain belül. Sok mindent aligha láthattak, hiszen a falak méretét 1950-ben egy méterrel megnövelték, a környéken pedig nem voltak túl magas házak.

Miután 1955-ben megkezdődtek Románia ENSZ-csatlakozásának tárgyalásai, a genfi egyezmény alapján az akkori kormány politikai amnesztiát hirdetett. A máramarosszigeti politikai foglyok egy részét kiengedték, a többieket pedig más börtönökbe, illetve kényszerlakhelyekre vitték. Akkortól kezdve megint kizárólag köztörvényes fogházként működött a máramarosszigeti börtön, majd az 1975-ös felszámolás után a rossz állapotban lévő épületet időszakosan raktárként használták.

A börtönmúzeumra évente mintegy 60 ezer látogató kíváncsi szerte a világból – tudtuk meg Dobes Andrea muzeológustól. Számos olyan diák látogatja meg a múzeumot, aki már a ’89-es változások után született. „Ők a 110 cellában berendezett kiállításokat látva csodálkozva tapasztalhatják, hogyan éltek az emberek a kommunizmus éveiben, milyen volt a hírhedt Ceauºescu-rezsim. Évente visszajárnak a volt politikai fogvatartottak is, akik rendszerint bemutatják unokáiknak az általuk megélt terrort. A külföldiek meghökkennek a szocializmus szörnyűségein, a volt kommunista országokból érkező turisták pedig a rendszerbeli hasonlóságokat keresik” – mesélte Dobes Andrea. Romániában több mint 40 politikai fegyház működött, 1950 és 1955 között a máramarosszigetiben volt a legmagasabb az elhalálozási arány. Az ide bezárt rabok egynegyede nem került ki élve. Itt ugyan nem alkalmaztak olyan tortúrákat, mint például a piteºti-i börtönben, de az éhség, az elszigeteltség és a hideg hozzájárult az amúgy is idős foglyok halálához – részletezte a muzeológus.

A börtön utcája ma már nem nyomasztó, nem kelt félelmet a helyiekben. Július közepén a helyi önkormányzat itt alakította ki Máramarossziget első városközponti sétálóutcáját, az egykor rettegett helyet szabad korzózók zsivaja tölti be.