Temesvártól Barótig a diktatúra ellen

„Forrón szeretett apa, testvér, nép- és tömeggyilkos tetemét, lófark hiányában traktorvégre kötve a Nemzeti elé vonszoltuk, ahol a magyar nép végeláthatatlan sorokban rója le háláját kalapáccsal” – olvasható a kolozsvári Erdélyi Református Múzeum bejárata mellett a Sztálin szobrának ledöntéséről szóló budapesti röpcédula másolatán. A tragikomikus ízelítő megalapozta az Erdélyben egyedinek számító kiállítás megnyitása előtti hangulatot, a nemrég felújított múzeumi termek ugyanis először mutatják be 1956 erdélyi eseményeit történelmi és kortárs művészeti tárlat keretében.

Elődeink vállán állunk

A helytörténeti áttekintést nyújtó kiállítást Benkő Levente, Lönhárt Tamás és Ötvös István történészek hozták el Kolozsvárra az Erdélyi Református Egyházkerület támogatásával.

„Amikor ’56-ra emlékezünk, a mai fiatalok értik, amit mondunk, de nem tudják, miről beszélünk” – mondotta Répás Zsuzsanna a magyar kormány részéről a Magyar Művészeti Akadémia nevében.

A kolozsvári tárlat valóban közelebb hozza a fiatal nemzedékekhez azokat az eseményeket, amelyekért több mint egyszerű hálával tartoznak. A felelevenítés célja nem az, hogy az egykori borzalmak a mai fiatalok számára is traumát okozzanak, hanem annak kiemelése, hogy a jövő korosztályai példamutatást kapva tanulhassanak a múlt hibáiból. Megállni, türelmesen átolvasni, elgondolkodni és megérteni – erre buzdítják a szervezők a hatvan évvel ezelőtti eseményeket át nem élt látogatókat.

Bár Erdélyben fegyveres lázadás nem tört ki, sokakat mégis koholt vádak alapján ítéltek el koncepciós perekben. A történelmi áttekintésen túl a tárlat tehát zömében ártatlan erdélyi magyaroknak állít emléket. „Mindig elődeink vállán állunk, ezt kell megértenie az 1956-ot és a hozzá hasonló eseményeket sokszor figyelmen kívül hagyó fiatalságnak” – mondta Lönhárt Tamás történész.

Az egyház megtörésének forgatókönyvei

Történelmi reprezentativitás, példamutatás, megkésett főhajtás, jeladás a ma emberének – így lehetne összefoglalni néhány szóban a tárlat üzenetét. A háttérben Nagy Imre lelkesítő beszéde hangzik fel, a budapesti eseményekről készült felvételek villognak a kivetítőn, a könyvespolcon egy régi rádió. Mindez figyelmes díszletapróság, hiszen akkoriban mindenki a Szabad Európa frekvenciáját kereste hírek, reménymorzsák után hallgatózva, főként a forradalom mozgatórugóját jelentő Budapesttől több száz kilométerre lakó erdélyi magyarok.

Az érdeklődők szinte tolongva ömlenek át egyik teremből a másikba, hogy szemügyre vegyenek minden rendőrségi portrét, a fiatalok perének papírjait, a nevetséges indokok alapján meghozott ítéleteket – így talán súlyosabb, felfoghatóbb a forradalom és a szervezkedések értéke a jelenkor számára. A látogató pontokba szedve ismerheti meg, hogyan építette fel a Szekuritáté az erdélyi magyar egyházi közösségek, elsősorban a Protestáns Teológiai Intézet megtörésének folyamatát. A pártellenes szervezkedésbe kezdett fiatalok szüleinek küldött levelekben olvashatjuk, hogy a gyermekeiktől való elhatárolódásra szólítják fel őket. Közben tető nélküli, ablaktalan ház fényképét nézegetjük, ahova egy hétgyermekes családot deportáltak.

A termek erdélyi magyar térségek szerint mutatják be a korabeli eseményeket, a Bánságtól a Partiumon át Székelyföldig. Nemcsak a Szoboszlay-pert és a hozzá hasonló közismert eseményeket elevenítik fel, hanem olyan háttérre és gyökerében elfojtott kezdeményezésekre is rávilágítanak, amelyek sokak számára jelentenek újdonságot.

Tapintható hangulat

A múzeum emeleti termében a Magyar Művészeti Akadémia tagjainak a forradalom 60. évfordulójára készített alkotásait tekintheti meg a látogató. A műveket elsősorban a tragikus magyarországi helyszínek eseményei ihlették Budapesttől Miskolcon át Hódmezővásárhelyig. Olyan színhelyek, ahol a fegyvertelen tömegbe lőve a katonaság, az ÁVH ártatlan életeket oltott ki.

A tárlat nemcsak a forradalom, hanem a kommunizmus áldozatainak is igyekszik emléket állítani. Csillag alakú, sebből vérző Krisztus, szinte láthatóan gomolygó lőporfüst, vérvörös, csillag alakú drótkerítés, letépett tapéta, dróthálószerűen sűrű vonalak mögé bújtatott, titkos fegyveres szervezkedés – minden a kommunizmus bezártságérzetét, a forradalom élet-halál szintű súlyosságát, az elhallgattató diktatúra okozta traumákat érzékelteti.

A Partiumban a hadsereget is bevonták

A román kommunista hatalom arra törekedett, hogy elemében elfojtson minden próbálkozást. Emiatt minden enyhe gyanút ébresztő, a pártvezetésre legtöbbször veszélyt nem jelentő tevékenység miatt is ezreket tartóztattak le vagy deportáltak 1956 után is.

A Partiumban sokan törekedtek a kommunizmus által elnyomott, kisemmizett vallási élet megújítására. Visky Ferenc magyarkeceli református lelkész hitéletet újító törekvésekkel foglalkozó szervezetét 1948-ban betiltották, amely ezután mozgalomként élt tovább, s 1956-ban a Szekuritáté látókörébe került. Három csoportban tartóztatták le az egyházi élet aktivistáit: először a Bakó Pál vezette székelyföldi csoportot, majd Visky Ferenc nagyváradi csoportját, végül a Balogh Béla által irányított zilahiak csapata következett. Temesváron, október 30-án a helyi román egyetemisták magyar és szász diákokkal karöltve mintegy 2500-an tartottak nagygyűlést a Műegyetemen, ahol szolidaritásukat fejezték ki a magyar forradalommal. Egy 12 pontos követelést is összeállítottak, amelyben egyebek mellett kérték a szovjet csapatok kivonását Romániából, Sztálin személyi kultuszának felszámolását, a parasztságot sújtó beszolgáltatások eltörlését és az egyetemi autonómiát. A diákok a budapestihez hasonló tüntetést és forradalmat akartak kirobbantani, a hadsereg és a titkosrendőrség azonban közbelépett: börtönökbe és gyűjtőtáborokba zárták őket. A végső letartóztatások előtt a Szekuritáté a diákotthonokban is összecsapott néhány egyetemistával.

Székelyföld: mintegy ezer ítélet

Székelyföldön a Fekete Kéz csoport tagjainak – a Gyergyó­szentmiklóson, Szászrégenben és Marosvásárhelyen tanuló diákoknak – az volt a célja, hogy megakadályozza a magyar iskolák felszámolását, illetve az erőszakos iskolaegyesítéseket. Megpróbáltak nyilvános tiltakozási akciókat szervezni, és röpcédulákat terjeszteni. Emiatt 24 fiatalt ítélt el a Katonai Bíróság: közülük hármat egyévnyi szabadságvesztésre, néhány fiatalt hat esztendőnél több időre, másokat 22 évre, mert 1957–1958. március 15-én meg­koszorúzták a Székely Vértanúk emlékművét. A 18 évet kapott Szalay Attila máig tisztázatlan körülmények között a fogságban halt meg.

Az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ) Brassóból szerveződött, tevékenységük főként a Homoród vidékére és Erdővidékre terjedt ki: tagjai művelődési tevékenységeket szerveztek a fiatalság magyarságtudatának ápolására, és eljuttatták a közösség panaszait az állami szervezetekhez. Tevékenységük miatt 77 személyt tartóztattak le és ítéltek el 3–25 év közötti börtönbüntetésre.

1956 novemberében négy baróti diák indult Magyarországra, hogy a forradalomért harcoló csoportokhoz csatlakozzon, de elfogták őket. A tiltott határátlépés mellett rendszerellenes szervezkedéssel is megvádolták, a nagyváradi kirakatper után legtöbben három évet kaptak, a később, 1960-ban elfogott Moyses Mártont azonban hét év fogságra ítélték.

Kolozsváron is elsősorban az egyetemisták szervezkedtek: az akkor még Bolyai Tudományegyetem nagyrészt bölcsészekből álló csoportja pártpolitika-független oktatást és diákszervezetet követelt, valamint az erdélyi magyarság kulturális életének intézményesítését, amelyért szintén több évnyi börtön járt. De olyan kolozsvári diákokat is elítéltek tíz évre, akik november elsején hagyományosan kivonultak a Házsongárdi temetőbe, hogy a jeles magyar személyiségek sírjainál leróják kegyeletüket. Ez 1956-ban rendszerellenes tevékenységnek minősült. Mindemellett a Protestáns Teológiai Intézet számos tanárát és hallgatóját meghurcolták, amiért kinyilvánították szolidaritásukat a magyarországi forradalom mellett, és állami engedély nélkül terjesztettek verseket, prédikációkat.

A legkegyetlenebb romániai megtorlás a Szoboszlay-per tárgyalását követően történt: 57 letartóztatottból tízet ki is végeztek. Ők egy etnikai feszültségtől mentes román–magyar közös államot, az alapvető emberi jogok visszaállítását és a kommunizmus felszámolását tervezték. Szabadulásuk után a túlélő letartóztatottak nagy részét életük végéig zaklatta a román titkosrendőrség.