Kárpát-medencei oktatás: honnan, hová?

Kosztolányi Dezső egyik ismert felvetése – a nevelés egyet jelent azzal, hogy segítsünk a gyermeknek valóra váltani a lehetőségeit – mottóval rendezték nemrég Csíkszeredában a 22. Bolyai Nyári Akadémiát. A Differenciált oktatás, felzárkóztatás és tehetségápolás a közoktatásban témakörben zajló rangos nyári pedagógusi továbbképzőn a szervező Románia Magyar Pedagógusok Szövetsége elnöke, Burus Siklódi Botond, Jókai Tibor, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke, Vörös Mária, a szervezet alelnöke és Fekete Attila, az Észak-Bácskai Magyar Pedagógusok Egyesületének alelnöke segítségével igyekeztünk felvázolni a Kárpát-medencei magyar oktatás térképét.

Mi indokolta a rendszerváltás hajnalán az anyaországon kívül a magyar pedagógusszervezetek létrejöttét? Ami gyakorlatilag a rendszerváltással egy időben történt…

Jókai Tibor: Csehszlovákiában’89 novemberében történt meg a rendszerváltás, 1990. január 13-án pedig az akkori Nyitrai Pedagógiai Főiskola aulájában már meg is tartotta alakuló ülését a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége. Akkoriban, még a pártállami időkből visszamaradva, a Csemadok volt civil szervezetként a magyar kulturális élet szervezője. A régebbi időkből azonban, még az I. Köztársaság idejéből – amikor Kárpátalja is Csehszlovákiához tartozott – Pozsony központtal már volt szövetsége a magyar pedagógusoknak. Ingatlannal rendelkezett, amit az ötvenes években a Beneš-dekrétumok nyomán elkoboztak, illetve államosítottak. Nyitrán az akkor még élő tagok egy része is megjelent, elfogadták az alapszabályt, májusban már be is jegyezték a szervezetet. Ekkortól számíthatjuk az SZMPSZ létrejöttét Komárom székhellyel. Az első demokratikus magyar kormány az oktatási tárcán belül már létrehozta a határon túli magyarok osztályát, 1991-től pedig már körvonalazódni kezdtek a működésünket lehetővé tevő anyagi források is.

Vörös Mária: Az akkori szlovákiai magyar közéletben pozitív hangulat volt érzékelhető, egyfajta várakozás, hogy jelentősen megjavul a magyarság helyzete, meglódulnak az események. Ennek a hangulatnak volt a része és következménye a pedagógusszövetség megalakulása is.

Hogyan zajlott a folyamat a Vajdaságban és itthon, Erdélyben?

Fekete Attila: Nálunk a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete alakult meg először, 1993-ban Újvidék székhellyel. Nagyon sokan elégedetlenek voltunk a központosítással, hogy minden Újvidéken zajlik, holott a magyar többség központja Szabadka, így 1995-ben megalakult az Észak-Bácskai Magyar Pedagógusok Egyesülete. A célok adottak voltak, hiszen a háborúk után a kisebbségek kiszorultak a közéletből és általában a központi intézményrendszerből. A magyar pedagógusok számára ma sincs központi továbbképzés, csak amit a mi egyesületünk szervez.

Burus Siklódi Botond: A ’90-es évek eleje Erdélyben is a nagy reménységek és a nagy átalakulások időszaka volt. Apedagógustársadalom nagy felelősséggel igyekezett kezelni a magyar iskolák ügyét, sok olyan kezdeményezés látottnapvilágot történelmi régiónként, amely egyre aktuálisabbá és elodázhatatlanabbá tette egy szakmai szervezet létrehozását. Egyeztető fórum keretében 1991-ben született a megállapodás olyan érdekvédelmi szervezet bejegyeztetésére, amely kimondottan a magyar oktatás, a magyar iskolák ügyét képviseli. Lászlófy Pál és Tőkés András ezt ’91 októberében bejegyezték, decemberben pedig már meg is tartottuk az alakuló ülést Sepsiszentgyörgyön. Megállapodás született, hogy a szervezet mindenkori székhelye Csíkszeredában legyen, hiszen itt adottak voltak a feltételek a támogatottság perspektívájában is. Első elnöknek Lászlófy Pált választották, aki húsz éven át vezette az RMPSZ-t, az ő vezetésével alakult ki az Erdély-szerte működő szerkezet.

Hogyan tekint vissza a pedagógustársadalom erre anegyedszázadra?

Fekete Attila: Úgy érzem, mindabból, amit megalakulásunkkor kitűztünk, amit csak emberileg lehetett, elvégeztünk. Abban viszont van hiányérzetem: miért van az, hogy ehhez a munkához anyagi támogatást szinte kizárólagosan Magyarországról kapunk. Pedig Szerbiában mi is adófizetők vagyunk, de az adónkból alig csurran-cseppen vissza hozzánk.

Jókai Tibor: Nekem a háttérintézményekkel vannak problémáim. Szlovákiában például minden megyében létrehoztak egy szlovák módszertani központot, nem hoztak azonban létre önálló magyar módszertani központot, hanem a szlovákon belül kreáltak egy magyar részleget Komárom székhellyel, minket meg sem kérdezve, nem konzultálva velünk. Szlovákiában is bevezették az EU irányelvei alapján a kötelező kreditrendszert, a pedagógusoknak kötelező évente részt venni olyan továbbképzéseken, ahol kreditpontokat lehet szerezni. A szlovák módszertani központok uniós forrásokból működnek, így ingyen tudják kínálni a továbbképzéseket, s ezáltal lépéselőnyben vannak. Mi különböző pályázati pénzek révén igyekszünk ingyenessé, de legalábbis olcsóbbá tenni képzéseinket. Idénre valahogy elértük ezek állami akkreditálását, ebben tehát már nem szenvedünk hátrányt. A szövetség létrehozta a Comenius Intézetét, de erre sem kapunk állami támogatást, ezért sok programunk esetleges. Mivel pedig az első szempontunk a szakmaiság, és ebből soha nem fogunk engedni, nagyon meg kell fontolnunk, mire költjük a pénzt.

Vörös Mária: Oktatási ügyekben szakmai szervezetként időnként kikérik a pedagógusszövetség véleményét – és ez jó. Különösképpen koncepciók, törvénytervezetek kidolgozásánál, módosításánál van ez így. Később azonban a parlamentben, ahol tulajdonképpen eldől e törvények sorsa, már nincs beleszólásunk a folyamatokba, és így nagyon sok esetben teljesen más, megcsonkított törvények kerülnek ki. Nincs egy olyan politikai párt, amely ténylegesen felvállalná az oktatás kérdését, így ez politikai alkuk tárgyává, rosszabb esetben könnyen mellőzhetővé válik. Kampányban fontos, utána már feláldozható.

Burus Siklódi Botond: A román kormány részéről mi sem kapunk támogatást. Van egy aláírt együttműködési szerződésünk az Oktatási Minisztériummal, ami arról szól, hogy tevékenységünk illeszkedik a román oktatási rendszer támasztotta feltételrendszerbe, hozzájárulunk a román oktatás fejlesztéséhez. Időnként még állami feladatokat is ellátunk – mindenféle anyagi támogatás nélkül. Amúgy a Nemzeti Kisebbségi Főosztállyal felhőtlen a viszonyunk, talán több kölcsönösséget igényelnénk. Egy humánerőforrás-központ felállítását már régóta szorgalmazzuk, de nem úgy néz ki, hogy meghallgatnák a szakmai érveinket. Valószínűleg politikai döntés születik, pedig sok érv támasztaná alá, hogy ennek a központnak itt lenne a helye. Egyértelmű hiányként hozhatom fel, hogy szövetségi szinten még mindig nem sikerült a szülőkkel való intézményes kapcsolat kialakítása.

Kihívások, tervek, perspektívák…

Burus Siklódi Botond: Nagyon sok a tennivalónk. Itt van például az egész román oktatási rendszer finanszírozásának kérdése: ha nem helyezzük új alapokra, meginoghat az eddigi rendszer, tagozatokat vonhatnak össze, iskolák szűnhetnek meg. A szakmai oktatás újragondolása terén is lenne mondanivalónk, amire – bár az egész oktatást érinti – különlegesen érzékeny a magyar nyelvű oktatás. Nagy feladatok állnak előttünk az iskolai autonómia kiterjesztése terén is, az oktatás alulfinanszírozása pedig állandó problémaforrás.

Fekete Attila: Megtartani az eddigi tevékenységet és fejleszteni, ha még lehet…

Vörös Mária: A lényeg: továbbvinni az elmúlt huszonnégy év pozitívumait. Sajnos, lassan a megmaradás lett a kulcsszó, ez a legnagyobb kihívás az elkövetkezőkben.

Jókai Tibor: A legnagyobb gond az iskolák elnéptelenedése, és ennek nyomán a megszűnés veszélye. Most még talán az önkormányzati vezetők sem fogták fel ennek jelentőségét, hiszen mindenikük ragaszkodik települése iskolájához, de ha nem dolgozunk ki terveket, stratégiákat, tanintézmények tucatjai szűnhetnek meg a közeljövőben nemcsak nálunk, de az egész Kárpát-medencében. Az alacsony demográfiai mutatók mellett a fiatalok elvándorlása is tény – és most már nem az idősebbek hagyják el szülőföldjüket, hanem a fiatalok. Márpedig gyermek nélkül nincs iskola, s ha iskola nincs, a legszebb, legjobban kidolgozott tervek is üres légbuborékok maradnak.