A 2. bécsi döntés Kalotaszegen: ahogyan a románok és magyarok látták

Sebesy Tamás

Kalotaszeg nagyobbik része Észak-Erdélyhez, kisebbik része pedig Dél-Erdélyhez került az 1940-es német döntőbíráskodás nyomán. Az akkori eseményekre visszaemlékező magyar, illetve román adatközlők szerint a 2. bécsi döntés meghozatalának másnapján, 1940. augusztus 31-én már értesültek a döntés szerint megállapított új magyar–román határról. Annak körülbelüli vonaláról az információikat újságokból és a rádióból szerezték. A magyar adatközlők arra emlékeztek, hogy az új magyar–román határt Kalotaszegen a Csucsa és Kolozsvár közötti főútvonaltól 8 km-re délre kellett megállapítani. A románok szerint Kalotaszegen az új magyar–román határ pontos megállapítása csak 1940. szeptember 10-én fejeződött be. Arra mindkét fél elég pontosan emlékezett, hogy az új magyar–román határ mindkét oldalán – Kalotaszegnek mind a dél-erdélyi, mind az észak-erdélyi részén – az őrbódék kb. 12 km távolságra voltak egymástól és a közöttük járőröző 5 főből álló határvadász egységek 3 óránként váltották egymást. Nemcsak a magyar, hanem a román visszaemlékezők is azt állították, hogy az új határőrizet gyenge volt, így viszonylag könnyen át lehetett jutni mindkét oldalra. Emiatt gyakoriak voltak a csempészakciók. A Kalotaszeg dél-erdélyi részén élő csempészek elsősorban élelmiszereket juttattak át Kalotaszeg észak-erdélyi részére, Magyarországról pedig csereáruként főleg ipari cikkeket hoztak a román felügyelet alatt maradt kalotaszegi területre.

Üldöztetés és önkényes bíráskodás

Az új határ dél-erdélyi részén maradt magyarok visszaemlékezései szerint nagyon kemény időszak következett életükben. Legtöbben arról meséltek, hogy a magyaroknak tilos volt az otthonukon kívül magyarul beszélni. Aki ezt az íratlan szabályt utcán, az üzletben vagy a hivatalokban megszegte – és a román hatóságok rajtakapták –, veréssel és egyéb megaláztatásokkal büntették. Az Észak-Erdélyben maradt románok szerint a magyar csendőrök nem bántak kesztyűs kézzel az emberekkel, főleg a románokkal szemben léptek fel ellenségesen. (Itt érdemes megemlítenem, hogy a megkérdezettek többsége úgy emlékezett vissza, Észak-Erdély vegyes lakosságú falvaiban éppúgy nem volt román felirat, mint Dél-Erdély magyar falvaiban magyar felirat).

A közösségi emlékezet más és más módon őrizte meg néhány faji alapú gyilkosság történetét. A románok körében nagy port kavart Aurel Munteanu román esperes halálának híre. A magyarok erre így emlékeztek vissza: Kalotaszeg észak-erdélyi részének Magyarországhoz történő visszacsatolása előtt Munteanu esperes a havonta megtartott bánffyhunyadi állatvásáron egy szekéren állva – saját híveinek önmérsékletre történő figyelmeztetései ellenére is – azt kiabálta: „a magyarokat ki kell irtani, a gyermekeket még az asszonyok hasából is ki kell vágni”. Ez annyira felbőszítette a magyarokat, hogy a visszacsatolás után néhány keményebb bánffyhunyadi, magyarbikali és sárvásári legény megfogta a román esperest és lapátnyelet dugtak le a torkán, így ölték meg. Magyar beszélgetőtársaim szerint a román pap meggyilkolásának híre hamar elterjedt, és az oláhbikali, valamint a bedecsi románok bosszúból többször is fel akarták gyújtani Sárvásárt, ami végül is nem történt meg.

A román adatközlők szerint az Aurel Munteanu esperesről terjesztett hír nem volt igaz. Szerintük a papot mindenki emberségesnek ismerte, aki a magyarokkal is jó kapcsolatot ápolt. Kérdésemre, hogy mi állhatott akkor a magyar legények által elkövetett gyilkosság hátterében, egybehangzóan azt válaszolták: hencegő, magyarkodó fiatalok kivagyiságból és erőfitogtatásból ölték meg, hogy megrémisszék a románokat. Több román adatközlő szerint a magyarok egy Nicula nevű román rendőrt is megöltek, ezt viszont magyar forrásból nem erősítették meg. Arról viszont a román visszaemlékezők nem hallottak, hogy Sárvásárt románok akarták volna felégetni.

Míg más területen a magyar és a román közösségi emlékezet sok esetben hasonlít vagy közelít egymáshoz, a gyilkosságok kapcsán igen eltérőek a vélemények. Magyar adatközlők szerint az orosz front közeledtével a románok két egeresi magyart, valamint Nagypetriben a magyar református papot megölték. Amikor ennek próbáltam utánajárni románok körében, a nagypetri gyilkosságot mindenki tagadta. Az egeresi magyarok halálával kapcsolatban a környékbeli románok úgy tudják, hogy bosszú volt az 1940 szeptemberében Egeresen a magyarok által megölt két román miatt.

Besorozás bosszúból

Mind a magyar, mind a román adatközlők állították, hogy Kalotaszegnek a dél-erdélyi és az észak-erdélyi részén egyaránt jellemző volt, hogy a „kisebbségi” sorkötelesek döntő többsége átszökött a szomszédos „anyaországba”. (Több interjúalanyom is azt mesélte, hogy sok család cserélődött ki négy év alatt a határ két oldalán: a magyarok északra, a románok délre szöktek. Egész falvak nemzetiségi összetétele megváltozott.) Kalotaszeg dél-erdélyi részében az otthon maradt sorköteles magyar férfiakat a román hatóságok hadgyakorlatra, valamint kötelező ortodox misére vitték a magyarok visszaemlékezése szerint. Szintén tőlük hallottam, hogy amikor az orosz csapatok megszállták Kalotaszeg dél-erdélyi részét, a román közigazgatás információi alapján az orosz katonaság magyarok százait hurcolta el kényszermunkára vagy szibériai lágerekbe. A románok arra emlékeztek, hogy a magyar uralom alatt levő falvakból az otthon maradt sorköteles román fiatalokat egyenesen a frontra vitték harcolni, így közülük kevesen tértek haza. Beszéltem olyan román emberrel is, aki azt állította, hogy falujából a harcra alkalmatlannak nyilvánított idősebb román férfiakat elvitték a tatabányai szénbányába dolgozni.

Gazdasági megtorlások

Szóba kerültek a két ország határ menti gazdasági viszonyai is. Az Észak-Erdélyben maradt románok úgy emlékeztek, hogy gazdaságilag nehéz évek voltak, mert magasabb adókat és számos büntetést kellett fizetniük. Amikor a dél-erdélyi részen maradt magyaroktól kérdeztem ugyanezt, azt az egybehangzó választ kaptam: életük legnehezebb periódusát élték át 1940–1944 között. Sok magyar az éhhalál szélén vergődött, mert a román hatóságok minden terményüket elrekvirálták. Aki tiltakozni mert, azt megverték vagy elhurcolták.

Népszámlálási adatok 1941-ből
Az általam vizsgált néhány észak-erdélyi település 1941-es népszámlálási adatai: Bánffyhunyadnak 83, Magyarbikalnak 99,4, Sárvásárnak pedig 98,2 százaléka volt magyar. Oláhbikal a jelzett időszakban színromán volt, Bedecs lakosságának pedig 0,8%-a volt magyar nemzetiségű.

Kíváncsi voltam, ki hogyan emlékezik az 1941-es népszámlálásra, az etnikai felmérésekre. A románok azt mondták, hogy a magyar uralom alatt román nemzetiségű számlálóbiztosok és román nyelvű kérdőívek nem voltak, de csalásokra és visszaélésekre nem emlékeztek, erről akkor senki nem beszélt. Teljesen más volt a helyzet délen: a magyarok szerint az etnikai felméréseket román nemzetiségű hivatalnokok és csendőrök végezték, akik folyamatosan csaltak, emiatt nagyon sok volt a visszaélés, a téves adatbevitel.

Az általam megkérdezett egyszerű emberek többsége úgy vélekedett, a kisebbségi jogok megsértése ügyében egyik oldalon sem volt hova fordulni. Mind a román, mind a magyar adatközlők azt állították, hogy 1940 és 1944 között egyetlen esetben sem szállt ki a kisebbségi jogokat ellenőrző német–olasz bizottság. Érdekes módon mindkét oldalon az az általános érv fogalmazódott meg, hogy Kalotaszegen a két nép egymással szembeni ellenszenvének az elmélyülése az 1940–1944 közötti időszakban keresendő.