Magyar autonómia kulturális térben

Június derekán több RMDSZ-es indítványt fogadott el a parlamenti alkotmánymódosító bizottság a nemzeti kisebbségek szimbólumainak szabad használatáról, illetve arról, hogy létrehozhatják az identitásuk megőrzéséhez és kifejezéséhez szükséges önálló döntéshozó szerveiket. Az elfogadott szöveg azt is tartalmazza, hogy a hatóságoknak valamennyi őket érintő kérdésben konzultálniuk kell a kisebbségek legitim képviselőivel. Varujan Pambuccian, a nemzeti kisebbségek parlamenti frakcióvezetője szerint az RMDSZ-es indítványt valamennyi kisebbség támogatta. Az alkotmánymódosítás kitételei garanciát jelenthetnek arra, hogy a kisebbségi törvényt még idén elfogadja a román törvényhozás –, vélekedikaz örmény képviselő. Hasonlóan optimista Markó Béla RMDSZ-szenátor is, aki szerint a kisebbségbarát alkotmánymódosítás közvetlenül is megteremti a kulturális autonómia jogi kereteit, és a közigazgatási autonómiához is közelebb vihet.

A délvidéki út

A hosszú évek óta vajúdó román kisebbségi törvény eddig egyetlen képviselőházi szakbizottsági ülésen sem ment át. Márpedig kulturális autonómia nem lehetséges a kisebbségek jogállásáról szóló törvény elfogadása nélkül. Ezt bizonyítja a délvidéki példa, ahol a Kárpát-medencei utódállamok közül elsőként alakult meg a kisebbségek kulturális autonómiáját szavatoló intézményrendszer. A 16 szerbiai kisebbség a 2009-ben elfogadott törvény előírásai alapján alakíthatta meg nemzeti tanácsát, 2010-ben pedig a választói névjegyzékekre feliratkozott személyek a pártok által javasolt képviselőiket választhatták be a tanácsok vezetőségébe. A következő választást 2014-ben tartják.

Nem volt könnyű az ide vezető út, ismerteti Korhecz Tamás, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke. Azt tartja, a kisebbségi jogkövetelések kiharcolása Európában egy-egy kedvező történelmi pillanathoz köthető, Délvidéken ez a milosevicsi rendszer 2000-es bukásakor érkezett el, amelyre a helyi magyarság már jó előre készült. „Az egységes autonómiakoncepciót aláíró magyar pártok törvényes alap nélkül ugyan, de létrehozták az ideiglenes Magyar Nemzeti Tanácsot, hasonlóan a később megalakult Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácshoz. Az újonnan megalakult tanácsnak közjogi kerete és valós jogosítványai nem voltak, de megalakulása fontos előrelépés volt az autonómiakövetelés megerősítése érdekében” – mondta el lapunknak az MNT elnöke.

A következő évben – hathatós délvidéki magyar részvétellel – Szerbia hozzálátott a kisebbségi törvény kidolgozásához. 2002 februárjában született meg az új kisebbségi jogszabály, amelynek 19. szakasza szűkszavúan ugyan, de szabályozta a nemzeti tanácsok intézményét, megválasztását és elvi hatásköreit. A törvény kollektív jogként, közösségi kisebbségi önkormányzatként tüntette fel a nemzeti tanácsokat. „Ez lett az első magyar törvényesített közképviseleti intézmény Szerbiában, amelynek jogosítványait ugyan csak elvi szinten szabályozta a törvény, de már közfeladatokat ellátó köztestületként működhetett” – fogalmaz Korhecz.

A következő fontos állomás 2003: ekkor iktatták az alkotmányba a kisebbségi törvény által szavatolt kollektív jogokat. Az alkotmány szerint az országos kisebbségi önkormányzatok a kultúra, az oktatás, a tájékoztatás és a nyelvhasználat területén bizonyos feladatokat végezhetnek el. Kiderült, hogy az újonnan elfogadott kisebbségi törvény mégsem volt az igazi, hiszen a 2002-ben megalakult elő nemzeti tanácsok csak botladozva, a mostanihoz képest szűkebb hatáskörrel működhettek. A szerb politikum megbánta a könnyen „kiengedett” kisebbségi törvényt, így ott szabotálta, ahol érte. A Kosztunica-kormányzat idején, 2006-ban leállították a nemzeti tanácsok megújításának lehetőségét.

„Ez az állapot 2008-ig tartott, amikor a koalíció megbukott. Az általános választások után a VMSZ koalíciós szerződést kötött a Demokrata Párttal, a megállapodás egyik kitétele pedig a nemzeti tanácsok törvényes megválasztásáról és jogállásáról szóló törvénytervezet elfogadása volt. Mi írtuk meg az új törvény 80 százalékát. A nemzeti tanácsok működését szabályozó törvény tehát magyar szellemi termék. 2008 végén a Demokrata Párt magáévá tette a magyar elképzeléseket, és a kormány elé vitte. Az oktatás terén azonban nagy volt az ellenszegülés, így aztán a folyamat 2009 tavaszán leállt. Ekkor fordultunk Borisz Tadics államelnökhöz, aki átpasszírozta a kormányon és a parlamenten az új törvénytervezetet” – rajzolta meg a politikus a szerencsés végkifejlet történetét.

 Viták kereszttüzében

A kulturális autonómiát szabályozó 2009-es törvény a 2002-es kisebbségi törvényhez képest többletjogokkal és többlethatáskörökkel ruházta fel a nemzeti tanácsokat a kisebbségi lét két legfontosabb területén: az oktatásban és a kultúrában. A törvény kapcsán a délvidéki magyar pártok között is kemény viták alakultak ki. A Magyar Nemzeti Tanács választásait kétharmados többséggel megnyerő Vajdasági Magyar Szövetséget (VMSZ) az RMDSZ-hez lehetne hasonlítani, annyi kiigazítással, hogy a délvidéki párt politizálása az RMDSZ-énél jóval eredményesebbnek mondható. A VMSZ délvidéki magyar ellenfelei azt kifogásolták, hogy a választásokat a szövetség szervezi meg. A többi magyar párt azt szerette volna, ha állami hivatal kezeli a választói névjegyzéket, azaz saját nyilvántartása alapján a belügyminisztérium állítja össze, hogy a listák egyetlen magyar párthoz se kerülhessenek, ám ezt hosszas tárgyalások után a belügy elutasította. Hogy a vitára pontot tegyenek, a VMSZ azt ajánlotta: közösen kezeljék a névjegyzéket, amelyre minden délvidéki magyar szavazópolgár szabad akaratából iratkozhat fel. Közös munka mégsem lett, de „azzal, hogy Sólyom László és Orbán Viktor teljes mellszélességgel mellénk állt, és az embereket bátorította a választásokon való részvételre, rekordidő, gyakorlatilag egy hónap alatt elkészítettük a magyar választói névjegyzéket” – idézi fel a 2010-es történéseket az MNT elnöke.

 Be kellett épülni a szerb jogrendszerbe

A délvidéki politikus elismeri, hogy a törvényben kevés az olyan autonóm hatáskör, amely teljes egészében a nemzeti tanács közhatalmi jogosítványa, a jogosítványok többsége az állami döntéshozatalban való részvétel. „Mi nem a jogrendszerrel szembeni megoldást választjuk, hanem az adott jogrendszert kiegészítő megoldásokat. A törvény ellenzői ezt alapjában elutasították. Egy teljesen új intézményt, autonómiatestületet úgy kellett beépíteni a jogrendszerbe, hogy működőképes maradjon. Például, hogy a magyar diákok számára írt tankönyveket csak a Magyar Nemzeti Tanács beleegyezésével lehessen elfogadni. A törvény által szabályozott keretben, sok tekintetben megkerülhetetlenné tettük a kulturális önrendelkezést szavatoló Magyar Nemzeti Tanácsot” – magyarázza Korhecz, aki szerint a jogosítványok legtöbb esetben vétójogra vagy kizárólagos javaslattevő jogra szorítkoznak. A nemzeti tanács kezdeményezése nélkül sok mindent nem lehet megtenni, de az ő jóváhagyása szükséges. Délvidéken például a magyar iskolaszékek által meghozott döntéseket az igazgató személyéről a nemzeti tanácsnak kell jóváhagynia.

A nemzeti tanácsok jogosítványai a kultúra és a közoktatás valamennyi területét érintik. A nemzeti tanács autonóm joga, hogy átveheti az állami intézmények alapító jogait. A politikus szerint folyamatban van a teljes kulturális és oktatási rendszer átvétele, azzal a kitétellel, hogy a finanszírozás fölött továbbra is a szerb állam rendelkezik. „Kicsit olyan ez, mint Magyarországon az egyházi iskolák helyzete: fenntartó és alapító az egyház, de az állami költségvetésből finanszírozzák az iskolákat” – példálózott Korhecz. Akik ellenzik vagy nem ismerik el a nemzeti tanács hatáskörét, azokat bírósági úton perelik. Az elnök szerint eddig 17 ilyen pert nyertek meg, tehát a törvény működőképes.

A kulturális autonómia-rendszer magyar bírálói szerint az utódállamok kisebbségbe szorult magyarsága számára a területi autonómia az igazi megoldás, amelynek kiegészítéseként kellene működnie a szórványban érvényesíthető személyi elvű, kulturális autonómiának. Az eddig megtett utat Korhecz sikertörténetnek tartja, de elismeri: előbb-utóbb területi önkormányzást is be kell vinni a rendszerbe, ha megnyugtatóan szeretnénk rendezni a kisebbségek ügyét. Példaként a svájci olaszokat említi, akik számbelileg a legkevesebben vannak, mégis gyarapodó közösség, mert kantonjuk kis államként működik.