Valóságirodalom és vers között – B. Kovács András író műveiről, pályájáról, székelységéről

és amit gondoltam a fennálló viszonyokról. A rendszerváltás már Sepsiszentgyörgyön ért, dokumentarista elkötelezettségem itt bontakozhatott ki akadálytalanul a Romániai Magyar Szó és főleg a Háromszék hasábjain, utóbbinak az alapításában is részt vettem ’89 december végének forró napjaiban. Itteni publicisztikám a kisebbségi és székely jogegyenlőségért folyó küzdelem állomásait kísérte nyomom, sokat írtam

• az oktatásügy reformjáról,
• egy-egy sorozatot szenteltem a téeszek felbomlásának,
• a beinduló magángazdálkodásnak,
• az ipari üzemek privatizációjának,
• a külföldi vendégmunkának,
• az új falusi vállalkozói réteg kialakulásának,
• a magánvállalkozás buktatóinak,
• a székely erdő-közbirtokosságok küzdelmes létrejöttének,
• a cigányság akadozó polgárosodásának.

A Vargabetűs időkben egy évszázad sorfordulóit meséltem el székely sorsok tükrében. Sok közéleti embert interjúvoltam meg, figyelemmel kísértem az illyefalvi LAM Alapítvány munkáját és a belső magyar ellenzék kezdeményezéseit is például, de minden egyéb is érdekelt. A közember krónikása kívántam lenni.

– Volt az életében olyan konkrét élmény vagy esemény, ami meghatározta ezt az irányt?

– A társadalmi és nemzeti elnyomás, az Illyés Gyula megfogalmazta „zsarnokság” napi tapasztalatunk volt, de amikor iskolai aligazgatóm ahelyett, hogy védelmébe vett volna, kimondottan elárult a felsőbbség előtt, amikor az Igaz Szó főszerkesztője elutasította első verseim közlését 1979-ben, noha Székely János kiválasztott hármat, amit leadásra javasolt, amikor a tévés cenzor megcsonkította egyik első kedves riportomat,

holott persze én is a feszültségmentességet élveztem volna igazán, mint akárki más. Amikor Bodor Pál, aki Forrás-kötetet ígért nekem, de közvetlenül azt követően lemondott főszerkesztői állásáról és utóbb Magyarországra emigrált, az nagyon meggondolkoztatott érvényesülési lehetőségeink felől, bár arra, amivel ő már tisztában lehetett, hogy a fasisztoid irányt vett nacionálkommunista pártállam a magyar intézmények teljes felszámolásra tör, akkor még nem ébredtem rá. Utólag konstatáltam keserűen: akkor választottam a magyar újságírást, amikor annak már meg voltak számlálva a napjai.

– Hogyan történik a dokumentáció ezen regények esetében (interjúk, terepmunka, levéltárak)?

– Négy, maholnap öt tényregényem valóságirodalmi mű, ez a 2015-ös Nobel-díj odaítélése óta (Szvetlana Alekszijevics fehérorosz írónő kapta meg), szépirodalmi műfajnak számít. Dokumentumriportjaimból nőttek ki, első személyben előadott történetek, a riporter szövegbe rejtett, süllyesztett kérdéseivel. Tematikus súlypontjuk és az olvasmányosságukat kiemelő fejezetcímeik regényszerűvé teszik őket, viszont a fikció hiányzik belőlük. Keretük egy-egy élettörténet, de nem pályaképek, nem életrajzok, hanem regények, erről a tematikus egység gondoskodik.

az Egy erdélyi self-made man az Államokban pedig arról szól, az amerikai álom sem az már, ami valaha volt.

korábban írtuk

Ugrás zuhanó repülőről süllyedő hajóra – B. Kovács András bukaresti élményei

Akinek már történelemmé, emlékké nemesedtek a romániai diktatúra bukása előtti mindennapi keservek, a túlélés érdekében gyakorolt praktikák, az megtalálja élete részének e mozaikjait B. Kovács András legújabb kötetében.

– Interjúk esetében, amikor olykor egy szubjektív személy emlékeire és véleményére kell támaszkodni, hogyan lehet ellenőrizni az információk hitelességét? Volt olyan helyzet, amikor lehetetlen volt eldönteni, hogy mi is az igazság?

– Én a szubjektív igazság vonalán haladok, az emberekbe belefojtott szónak adok szabad utat, akárcsak Ön az Emlékek a katonaládából című regényében, a Kiskorúak halállistán címűben például egy évtizedekig elhallgatott, titokban tartott eseménysor kerül felszínre. Kockázatos lett volna beszélni róla, a család végül a rendszerváltás második évtizedében merte elmesélni. Én nem az objektív oknyomozást tekintem e regényekben feladatomnak, persze az esetleges pontatlanság a sok beszélgetés – öt-hat-hét-nyolc –, visszatérő kérdéseivel jól kiszűrhető. A szöveg hitelességét a kiválasztott személy hitelessége szavatolja, a lehetőséget nem akárkinek ajánlja fel az ember.

– Olykor ki kell hagyni a dokumentumregényből bizonyos részeket, például etikai okok miatt?

– Igen, az alany többet árul el magáról, mint amit szívesen olvasna aztán. A tapintat kell hogy vezérelje a riportert, de a szöveg a szerző műve, ami fontos, arról nem lehet lemondani. Ritkán kaptam kedvezőtlen visszajelzést, azt is át tudtuk mindig beszélni.

– Hogyan lehet a tényeket narratívákká változtatni?

– Én már eleve jó mesélőket, sőt született elbeszélőket választok ki e célból. A szűkszavú alany riportba bekerülhet, regényt írni belőle nem volt még célom.

A dokumentumirodalomban a szerző keze meg van kötve.

– Mennyire hatnak a művei az olvasókra? Gyakran kap visszajelzéseket?

– E négy tényregény a legolvasottabb műveim közé tartozik, kaptam olvasói elismerést, bár könyvbemutatót nem tud az ember eleget tartani. A sajtó mintha leszokott volna a recenziók íratásáról, egy-egy tudósítás még születik.

– Fenyegették már a munkája miatt?

– Egyszer közölte velem egy cenzor, hogy rajtam fogja tartani a szemét „azontúl”. Egy megyei párttitkár megrovásra javasolt. De nyolc főszerkesztőm közül ha néggyel voltam igazán jobb viszonyban. Nem nekik írtam, s ezt nem mindenik vette jó néven.

– Költőként harcot hirdet a posztmodern irányzat üressége ellen és a székelység emancipációja mellett tör lándzsát.

– Nagy korszaka lesz-e irodalmunknak, nem tudom, bár pl. Kovács András Ferenc kimondottan kiemelkedő alkotó volt, egyszerre posztmodern és neoavantgarde író, de mára az irányzat kiürülőben van, szerintem unalmas is, a Címtelen föld antológia előszóírói is így vélekednek. Egy szerkesztő azzal utasította el 2015-ben pár versem közlését, hogy „nem lehet úgy írni, mint a régiek”. Ő a tehetség fokmérőjének tekintette azt, ha valaki posztmodern prózaverset küld be, lehetőleg valami nagyon individualista témával és hanghordozással, ezt kérte rajtam számon, ami buta elfogultságnál nem egyéb. Stílsovinizmus. A líra lényegéről olvastam valahol, hogy az az izzó személyesség lenne, posztmodern beütésű verseim válogatásában is ehhez tartom magam, s a verset mindenáron „varázstalanítani” akaró szerkesztőkre fütyülök. Nem igaz, hogy

Nekem a versbeszédre váltás ifjúkoromban, húszas éveimben és 64 és 74 éves korom között sikerült különös felhangoltságomnak köszönhetően. Két tízéves alkotói korszak, két külön életkor, összesen hét kötetnyi 4oo vers, egy talán lezárult életmű. Recepciója folyamatban.

– Kolozsvári születésűként mit jelent az Ön számára a székely identitás?

– Székelyek vagyunk, magyar voltunkat jelenti. Riportjaim, verseim fele e régióban vetett horgonyt.

– Melyek a székelység mai legégetőbb problémái, amelyeket meglátása szerint azonnal orvosolni kellene?

– A demokratikus önrendelkezés és intézményhálózatának összefogása. Mára sok minden áll már, de egy autonóm működés szintjére még nem emelkedett.

– Hozzá tudnak járulni versei a székely közösség megerősödéséhez?

– Székely verbunk című kötetembe nem egy mozgósító verset is beválogattam. De a vers érzést ragad meg, gondolatot, képet önt formába, s ha sikerül, az akár hathat is.

– Hova helyezi verseit a mai irodalmi térben?

– A befogadandók közé. A Magyar Írószövetség tagjai közé választott, az erdélyiekhez alig találom az utat, mert akkora a nemzedéki összetartás, hogy a generációs csoportokon kívüliekről nehezebben vesznek tudomást. Az én nemzedékem jórészt a föld alatt van már, mások magyar nyugdíjukat élvezik valahol messze, de kevesen vannak.

– A posztmodern irányzat valóban romboló erővel bír? Hogyan relativizálja az igazságot és az értékeket?

– Nagy újdonság volt, persze hozzánk megkésve érkezett, de KAF és mások bizonyították termékenységét. Mára kiürült, új utakat keresnek pl. a metamodern hívei, én unom.

hogy a közösségi és közéleti témák kizárása, elhanyagolása miatt elidegeníti a máshoz szokott verskedvelőt, a költők egymást olvassák…

– Kívülállónak, kirekesztettnek érzi, gondolja magát a kortárs magyar irodalom világából a posztmodern irányzat ellen megfogalmazott programja miatt?

– Kirekesztettnek nem, nem eléggé befogadottnak igen. Én a hatvanas-hetvenes években szerettem bele a versekbe, az említetteken kívül a kortársakat, Király Lászlót, Magyari Lajost, Kányádi Sándort, Vári Attilát, Kenéz Ferencet és sok-sok mást, Nagy Lászlót pl. tekintettem jó írónak, utóbb más hatások is értek, s úgy vélem, újra kell fogalmazni a mai lírai szemléletet. Egyelőre az elégedetlenség a hangsúlyosabb mozzanat, a pozitív elvárás ködösebben körvonalazódik. De kollektív sorsunk létezik, benne vagyunk nyakig, ha nem akarunk tudomást venni róla, akkor is.

K. Kovács István

korábban írtuk

B. Kovács András sepsiszentgyörgyi közíró köteteit mutatják be Kolozsváron

B. Kovács András sepsiszentgyörgyi közíró köteteit ismerheti meg a közönség március 19-én, csütörtökön délután 6 órától a kolozsvári Vallásszabadság Házában.