Új esély a kerelőszentpáli Haller-kastélynak

Visszaigényelték és meg is kapták a római katolikus egyháztól a kerelőszentpáli Haller-kastélyt annak jogos tulajdonosai. A Haller-leszármazottak azok után fordultak a gyulafehérvári érsekséghez, hogy az egyház kilenc év alatt szinte semmit nem tett a családtól adományba kapott kastélyért.

„Megboldogult feleségemmel egyetemben szívvel-lélekkel örültünk annak, hogy 2002-ben a római katolikus egyház átvette a kerelőszentpáli Haller-kastélyt. Ingyen adtuk, s csak annyit kértünk, hogy miután rendbe teszik, egy lakrészt bocsássanak a rendelkezésünkre. E helyett viszont hagyták, hogy még inkább tönkremenjen. Az érsekség volt gazdasági igazgatója, Barth Ottó szerint a pénzhiány vezetett ide. Nem vonom kétségbe, de el sem tudom mondani, lelkileg mennyire megvisel a kastély mostani látványa” – kezd mondandójába gróf Haller Ilona özvegyen maradt férje, a 93 éves id. Harmath Ferenc. A nyugalmazott pedagógusban és feleségében még a kastély visszaszerzése előtt megfogalmazódott az adományozási gondolat. Az érsekség is örömmel és lelkesedéssel fogadta a meglepetésszerű ajándékot.

Nagy füst és szalmaláng

Nem sokkal az okiratok hivatalosítása után az egyház nagy lendülettel vágott az állagmegőrzésbe. Macalik Arnold, az érsekség főépítésze kis idővel a kastély átvétele után örömmel újságolta lapunknak, hogy elkészült a statikai felmérés, és megvan a tetőszerkezet terve is. Ugyanakkor folyamatban volt az építkezési engedély beszerzése is. Az egyház előbb bekerítette a területet, majd több kamion faanyagot szállított a helyszínre. Az ácsok munkája viszont a még meglévő tetőzet lebontásában ki is merült. „Ahogy hozták a faanyagot, fél év után el is vitték, csak egy keveset hagytak Szentpálon, a plébánián” – emlékszik vissza a 2000-es évek elején történtekre a falu akkori és jelenlegi polgármestere, Simon István.

Az elöljáró nemcsak kívülállóként kísérte figyelemmel a kastély sorsát, segítséget is nyújtott az egyháznak. Mint mondja, bár nem számított a községháza feladatának, a polgármesteri hivatal mintegy negyven-ötven kamion szemetet hordott el az épületből, és a körülötte lévő gondozatlan területről. „Hidat, kaput építettünk, a községi erdőből fát termeltünk ki, abból elkészítettük, majd beültettük a kerítés sasfáit. Lelkesen álltunk az ügy mellé, mert nem nézhettük tétlenül, amint a falu valamikori büszkesége Szentpál szégyenfoltjává válik. Amikor úgy tűnt, hogy tényleg sikerül valamit mozdítani a kastély megmentése érdekében, az egyház hirtelen leállította a folyamatot” – idézi fel a közel tíz esztendővel ezelőtt történteket a polgármester.

Haller Ilona férje több ízben is jelezte az érsekségnek, hogy a konzerválási munkálatokat, ha nem is az eredetileg elképzelt iramban, de folytatni kellene. „Valahányszor aggodalmamat fejeztem ki, mindig megnyugtattak. A munkálatokat mindenképpen folytatják – írták a válaszlevelekben. – Mi meg vártunk és reménykedtünk. Teltek-múltak az évek, a feleségem távozott az élők sorából, és én is már a 93. évemet taposom. Ezért a fiaimmal úgy döntöttem, visszakérjük a kastélyt” – meséli a hitvese végakaratát és a Haller-örökséget tiszteletben és oly nagy becsben tartó id. Harmath Ferenc. Némi gondolkodási idő után az érsekség lemondott az adományról, és az idén visszajuttatta a kerelőszentpáli ingatlant az örökösöknek: a Magyarországon élő ifjú Harmath Ferencnek és testvérének, a Marosvásárhelyen maradt Istvánnak.

Szász: az érsekség nem tudott dönteni

Szász János, az érsekség jelenlegi gazdasági igazgatója is sajnálja, hogy nyolc év után zsákutcába kerültek. Mint mondja, egyházi szinten voltak bizonyos elképzelések, de azok megvalósításához valakivel partnerségre kellett volna lépni. „Az az igazság, hogy a helyben topogás legfőbb oka, hogy mi sem tudtuk eldönteni, mire használhatnánk a kastélyt” – ismeri el a gazdasági igazgató. Az egyház ugyan próbálkozott, de mindent lenullázott a 2008-ban beütött gazdasági válság, majd a tervezési késlekedések miatt elveszített művelődési minisztériumi pályázati lehetőség.

Túl sokat kértek

A kastély még így is másként festene, ha az egyház egy adott pillanatban nem próbál tetemes hasznot húzni belőle. Egy marosvásárhelyi vállalkozó, Fóris Csaba érdeklődött az épület és a birtok iránt, az érsekség képviselői azonban irreálisan magas árat kértek érte. „Kezdetben 800 ezer eurót kértek, én megköszöntem szépen, és lemondtam róla. Rá egy bizonyos időre az egyház képviselői kerestek meg azzal, hogy az épületet ideadnák ingyen, de a földért 500 ezer eurót kellene fizetnem. Ebből sem kértem” – meséli a középkorú üzletember, aki a történtek után egy faluval odébb, Marosugrán, közvetlenül a Haller családtól vásárolta meg az esztétikailag szerényebb, de jobb állapotban lévő és lényegesen olcsóbban kínált kastélyt. Fóris azóta restaurálta a 18. századi, klasszicizáló barokkos kiképzésű épületet, és családjával ízlésesen és igényesen berendezett kastélyszállót működtet.

„Öröm ebben a kastélyban gyönyörködni, olyan szépen rendbe tették – villanyozódik fel Harmath Ferenc, amikor az ugrai Haller-kastélyra terelődik a szó. – Én már nem vezetek, de amikor csak lehet, mindig kivitetem magam oda.” Arról, hogy mennyiért adták el a marosvásárhelyi vállalkozónak, nem kíván pontos adatot közölni, de mint hangsúlyozza, jelképes összeget kértek, csak hogy tudják, nem fog a szentpáli kastély sorsára jutni.

A meghiúsult kerelőszentpáli üzlet a község polgármesterét is elkeserítette. „Amennyire örültem annak, hogy az egyház átvette, és valamit készül a kastéllyal tenni, annyira lehangolt, amikor láttam, hogy telnek-múlnak az évek, és jóformán nem történik semmi. Sajnáltam, hogy ha már nem tudták megmenteni az épületet, miért nem egyeztek ki a potenciális vevővel. Azt egyébként Feri bácsi is furcsállta, hogy egy ingyen kapott kastélyért miért kérnek egy vagyont” – tör ki a keserűség Simon Istvánból.

A mindegyre lerombolt kastély

A kerelőszentpáli Haller-kastély története közel 500 évre tekint vissza. Először Alárdi Ferenc épített várat a 16. században, amelyet a Báthory István fejedelem és Bekes Gáspár közötti, 1575-ös kerelőszentpáli ütközet után leromboltak. Haller István 1610-ben új várkastély építésébe kezdett, amelyet 1674-ben fia, Haller János fejezett be. Ezt a második várkastélyt a Rákóczi-szabadságharcok idején semmisítették meg újra. A harmadik, barokk stílusú kastélyt 1760-ban építtette Haller Gábor, Haller János unokája.  1945-ben az átvonuló orosz katonák az épületet erősen megrongálták. A Haller család a háború után már csak a kastély földszinti helyiségeit használta, de azokat is el kellett hagynia 1949. március 2-án, amikor a hatóságok kitelepítették az egykori birtokoscsalád tagjait.

A műemlékvédelmi hatóság 1959–60 között felújíttatta az épületet, amelyet előbb mezőgazdasági központként, később iskolaként, utóbb zöldségraktárként hasznosítottak. Kezdetben az épületben lakások is voltak, később, amint egyre elhanyagoltabb lett, kiürítették. Id. Harmath Ferenc, fiatal tanítóként, az 1930-as években járt először az akkor csodálatosan pompázó, U alakú kastélyban. „Csak kapkodtam a fejem, azt se tudtam, mit nézzek előbb. Vásárhelyi polgárként akkor adatott meg először, hogy egy igazi kastélyba lépjek” – idézi fel Feri bácsi, aki ott ismerte meg későbbi feleségét, gróf Haller Ilonát. Hozzáteszi, mind az épület, mind a hozzá tartozó kert akkor élte fénykorát.

Rendszerváltás utáni rombolás

Simon István polgármester szerint a kommunista hatalom nem akarta megmenteni a kastélyt. Az elöljáró megítélésében az épület hanyatlása 1985-ben kezdődött, majd – immár az új rendszer hajnalán – 1990 és 1995 között pecsételődött meg a sorsa. Az ezt követő években egyértelműen az önkormányzat okolható azért a pusztításért, ami a Haller-birtokon történt. A község előző polgármestere, Ilyés József egy cigány családnak utalta ki a kastélyt. „A polgármesteri hivatalnak erkölcsi kötelessége lett volna az épületet karbantartani. E helyett elődöm átadta valami idegenből jött cigányoknak, akiket alig tudtunk kilakoltatni. Ha valakinek gerenda kellett, bemehetett, hogy levágja, ha cserépre volt szüksége, a tetőről szedhetett magának. Éjjel is, nappal is” – állítja a jelenlegi polgármester, aki egy hónappal a 2001/10-es számú restitúciós törvény megjelenése után visszaszolgáltatta a kastélyt.

„Ioan Togănel akkori prefektus megígérte, hogy nem támadja meg a polgármesteri határozatot, persze nem állta a szavát, így a család kénytelen volt perelni” – eleveníti fel a közelmúlt szintén kellemetlen emlékeit Simon István.

A törvényszéki végrehajtóval kilakoltatott őr „szolgálata” alatt a környékbeli romák mindent elvittek, ami még mozdítható volt. Az érsekség szakembereinek alig néhány korhadt gerendát és szarufát kellett eltávolítaniuk, a többit, a cserepekkel együtt, azelőtt mind széthordták. Az épület berendezését még az államosítás után ellopkodták, a díszlépcsőket szétverték, az emeleti termek fagerendás födémeinek gerendáit kifűrészelték, fal- és padlóburkolatait eltávolították, ajtó-ablak szerkezeteit kibontották és eltüzelték.

A 24. óra utáni remények

A kastélynak ma már csak a repedt falai állnak. A padlás nélkül maradt mennyezet több helyen is beszakadt, a földszint egykori pompás szalonjaiból az eget lehet csodálni. Bár egyre inkább úgy tűnik, a kastélynak ütött az órája, még vannak derűlátó emberek, akik bíznak a romépület megmentésében. Egyikük éppen a település elöljárója, aki csak azt bánja, hogy magánszemély nem pályázhat uniós alapokra, az önkormányzat pedig nem veheti kezelésbe az ingatlant a magánszemélytől. „De erre is megvan a kiút, alapítványt hozunk létre a családdal, amely aztán koncessziós szerződést köt a polgármesteri hivatallal. Így már lehet központi alapokra pályázni, annál is inkább, mivel a szentpáli kastély a művelődési tárca prioritási listáján szerepel. Egy adott pillanatban egymillió lej volt elkülönítve a restaurálás elkezdésére, ami nem mese, magam is láttam” – állítja Simon István.

Szerinte mielőbb neki kell látni a befedéshez, különben a még álló falak is hamarosan romhalmazzá válhatnak. Az idős, de még mindig energikus és derűlátó Harmath Ferencnek is van ereje tervezgetni. Mint mondja, a tél folyamán bejegyeztetik az alapítványt,  tavasszal pedig nekilátnának az épület befedéséhez. „Ha nem mást, de azt meg szeretném élni, hogy tető alatt lássam a kastélyt” – mondja.