Több ezer gyereket segített a világra – Életút-beszélgetés a 80 éves Zsigmond Anna nőgyógyásszal

Sem rábeszélni, sem lebeszélni nem akartak semmiről. Emlékszem, hogy ennél az asztalnál – amelyik a szüleim bútora volt – egyszerre négy egyetemista testvérem tanult, és nekem már csak a kályha mellett, a földön jutott hely. Amikor ezt meglátta az egyik szomszédunk, Vásárhelyi János református püspök fia, azt mondta, menjek át hozzájuk tanulni. Onnantól fogva náluk készültem a szessziókra.

– Hátrányt jelentett a felvételin, hogy lelkészcsaládból származik?

– Annyiban volt nehezebb, hogy az értelmiségi családból származó fiatalok a kolozsvári orvosi egyetemen meghirdetett 92 helynek csupán 20 százalékára felvételizhettek, a többi 80 százalék a munkás-paraszt családok gyerekeinek volt fenntartva. Ennek ellenére negyedikként jutottam be az egyetemre, a középiskolában mindig jó tanuló voltam.

Az évfolyamon mindössze tizenketten voltunk magyarok. Román szakon akkor sem volt könnyű magyar diáknak lenni: gyakran éreztem, hogy árral szemben úszok nem csak az egyetemen, hanem később, gyakorló orvosként is.

– Hogyan döntött a szülészet-nőgyógyászat mellett?
– Az egyetem befejezése után, 1968-ban férjhez mentem. Az orvosi szakosodás terén megismétlődött az a személyes tapasztalat, amit tizenegyedikes koromban éltem át a kórházban. Akkor is a személyzet munkájának köszönhetően döntöttem el, hogy orvos leszek, és ezúttal egy nőgyógyász orvosnőnek a hatására választottam, akihez terhességgondozásra jártam. Imponáló, ügyes, szakmailag kiválóan felkészült fehérnépként emlékszem rá: számomra érdekes kihívásnak tűnt, hogy egy olyan orvosi ágazatot válasszak, amely akkoriban jórészt férfi szakorvosok ,,felségterülete” volt. Később értettem meg, hogy miért:

– Kolozsvártól távol kezdte orvosi pályafutását, miközben családja a kincses városban élt. Mennyire volt nehéz ez a kétlakiság?

– Kihelyezéskor Kolozs megyében egyetlen üres hely sem akadt, csak a szomszédos megyékben választhattam, így kerültem Bihar megyébe, az élesdi kórházba. A férjem és a kisfiam itthon maradtak, gyakorlatilag bejárónő nevelte a gyereket. Nagyon nehéz időszak volt, hetente egyszer tudtam hazajönni. Korábban sokat foglalkoztatott a kutatás is: nagyon szerettem olvasni, dokumentálódni, kísérletezni, de miután egy konferencián az általam megírt tudományos dolgozatot a főnököm úgy adta elő, hogy a nevemet meg sem említette, rájöttem, pártfogó nélkül sok babér nem terem számomra, ezért minden erőbedobással gyakorló orvossá akartam válni.

Már élesdi munkám első napjaiban olyan műtéteket kellett elvégezzek, amit a gyakorlatban nem láttam, és nem is volt kitől megkérdezzek. Szakkönyvekből tanultam meg sok mindent, amit élőben próbáltam ki. Minden sikeres műtét megerősítette bennem a hitet, hogy állandóan tanulni, képezni kell magad ezen a pályán.

– Ehhez később hozzájárult a testvére, Tőkés László meghurcolása is?

– Az az időszak már fél lábbal Kolozsváron ért, ugyanis akadt egy román orvosismerősöm, aki megbízott bennem, és részmunkaidőre beajánlott a kolozsvári poliklinikára. Később a nőgyógyászat sürgősségi osztályán dolgozhattam heti egy-két napot, miközben Mócson maradtam főállásban. Reménykedtem benne, előbb-utóbb megengedik, hogy háromgyerekes családanyaként visszatérhessek Kolozsvárra. A gyerekeim is nagyon nehezen viselték a távollétemet. Nemrég a nagyobbik fiam mesélte, hogy egyik kamasz gyerekével több gond van, mire azt válaszoltam, hogy ő bezzeg jó gyerek volt. Erre mondta a fiam, hogy ,,te ezt honnan tudod, mert alig voltál itthon”. Utólag visszagondolva, valóban így alakult az életem, amire még rátett egy lapáttal a Ceaușescu-éra utolsó két-három éve.

A házi magzatelhajtás miatt súlyos állapotba került nőket hozott be a mentő a sürgősségire, akiket a besúgó nővérek jelentettek. Ha a szakorvos nem értesítette a hatóságokat, utólag őt is letartóztathatták.

– Milyenek voltak az állambiztonsági kihallgatások?

– Rémisztő légkörük maradt meg bennem, több órára bent tartottak. Mindig féltem.

Végül ejtették a vádat, de mindig újabb és újabb félelemkeltéssel álltak elő. Emlékezni is rossz arra az időszakra.

Zsigmond Anna volt adott pillanatban az egyetlen magyar nőgyógyász a kincses városban

– Az 1990-es évek elején új lappal kolozsvári főorvosként folytatta szakmai pályafutását. Hogyan emlékezik azokra az évekre?

– Amikor főállásban bekerülhettem Kolozsvárra, én voltam az egyetlen magyar nőgyógyász a kórházban, sőt a városban is. Egyre többen megkerestek, és egy idő után magánkabinetet nyitottam, ahol nyugodtabb körülmények között fogadhattam a betegeimet. Közben püspökké választott László öcsém holland kapcsolatai révén segélyszállítmányokat továbbított a kolozsvári Stanca szülészeti klinikára is, ami nagyon jól jött a kommunista rendszer utáni nehéz időszakban. Szintén a hollandok segítettek abban, hogy megnyithassam a magánrendelőmet, ahol nagyon sok beteg megfordult. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a nap 24 órájában a kórházban, vagy a magánrendelőmben dolgoztam, hihetetlenül zsúfolt időszaka volt ez az életemnek. Egy hollandiai utamon láttam, hogyan néz ki Nyugat-Európában a magánorvosi kabinet, ezért vágtam bele.

de igazából az fájt a legjobban, amikor Istvánt nem akarták doktoranduszként befogadni az állami kórházba, ezzel is rajtam akartak ütni.

– Ekkor született meg a Gynia magánkórház ötlete?
– A magánkórház terve korábban felvetődött, ugyanis holland ismerőseink fantáziát láttak volna egy többségi holland tulajdonú egészségügyi intézmény felépítésében, de ez végül nem valósult meg. A Gynia kórház telkét azzal az elképzeléssel vásároltam meg, hogy nyugdíjas éveimre házat és saját rendelőt építek. Végül a fiam vetette fel a kórház ötletét, hogy hozzuk össze saját tőkéből. Úgy kerestünk még befektetőket, hogy a fiammal megmaradjunk többségi tulajdonosnak, és elkezdődött az építkezés.

Napjainkban élünk át nehezebb időszakot, amikor Kolozsváron megjelentek a tőkeerős nagy magánkórházak, amelyek magasabb bérekkel próbálják mindenhonnan elcsábítani a szakembereket. Nálunk a fizetések teljesítményorientáltak: mindenki annyit keres, amennyit dolgozik. Ha valakit sokan keresnek, sok a szülése, az értelemszerűen többet keres, mint a kollégája, akinek kevesebb a munkája.

– Nyolcvan évesen ön is rendszeresen bejár dolgozni a klinikára...
– A korábbi iramot alábbhagytam, de tény, hogy ma is nagyon szeretem a munkámat. Sokan megkeresnek, de műtéteket és ügyeletet már nem vállalok. Jó bejárni a klinikánkra, mert igazi kollegiális légkör fogad, amit nem lehet összehasonlítani az állami kórházakkal, ahol a csúcsvezetőség ,,beletörli a lábát” az alkalmazottakba, nincs tisztelet, közös elfogadás. Sajnos az állami egészségügy alig változott, csak a fizetéseket emelték meg, a régi munkamorál azonban megmaradt.

Több tehetséges fiatal orvos szegődött el hozzánk, biztosított az utánpótlás.

Egy nőgyógyász számára egyértelműen a szülés a szakma legizgalmasabb része, ezért találom nagyon szépnek.

korábban írtuk

Szakorvosok szerint a meddőség kezelhető – Új mesterséges megtermékenyítési központ nyílt Kolozsváron

A Gynia szülészeti és nőgyógyászati magánklinika új reprodukciós részlegét avatták fel szombat délután Kolozsváron. Az országban a 43., mesterséges megtermékenyítéssel foglalkozó egészségügyi intézményben számos magyar szakorvos is dolgozik.

korábban írtuk

Megnőtt a mesterséges megtermékenyítés iránti igény a meddőségi problémák elterjedésével

A magánklinikák gyors fejlődésének időszakát éli a romániai egészésgügy. Dr. Zsigmond István nőgyógyász szakorvos, a kolozsvári Gynia magánklínika főorvosa szerint óriási a külöbség a magán és az állami egészségügyi ellátás között.