Templomot építeni jött, nem bezárni

Aztán némi gondolkodás meg a szomszéddal való tanakodás után így válaszol: „Nem, a magyarok nem ott élnek, hanem itt, Kiskályánban”.

Ami egyébként – ma már – igaz is. Pedig valamikor, évszázadokkal ezelőtt a patakon túl, az 1300-as években Kályánpatakának emlegetett faluban, a dálnoki Gálék birtokán telepedett meg a tömbmagyarság. Az első világégés után még négyszázan voltak, ma már alig húszan maradtak. A lövedék érte domboldali templomukat sem építették újra, inkább lebontottak és vártak, vártak…

Bő nyolcvan esztendőt, amíg a Fennvaló és földi helytartója, a kolozsvári püspök Páll Zoltán személyében olyan lelkészt küldött a környék gyülekezeteibe, akinek fontos volt Isten házát újraépíteni. Ekkorra viszont a magyarkályáni magyarság csaknem húsz főre apadt. Igaz, a vele összenőtt Kiskályánban a Trianon előtti tizenkét fős közösség mára nyolcvanra duzzadt. Mindez legfőképpen a főút közelségének köszönhetően.

Az ipszilonnal megvan, csak a sorrend más

A Magyarkályánnal teljesen összenőtt Kiskályán egyike azon kevés mezőségi településeknek, ahol, bár rozsdázó, de aránylag érintetlen kétnyelvű helységnévtábla hirdeti, hogy a faluban magyarok is élnek. Igaz, helytelen helyesírással, de nem a román községvezetők rosszindulatából. Amikor a település református lelkésze szólt Vasile Pop polgármesternek, hogy ideje lenne kitenni a kétnyelvű táblát, az gondolkodás nélkül rábólintott. Aztán ugyanúgy rendelte meg a feliratot is.

„Amikor mondtam, Popică, én leírom a falu nevét, a bíró azt mondta, ne aggódjak, mert ő tudja, hogy mit kell papírra vetnie. Ipszilonnal – hangoztatta büszkén, én meg gyanútlanul bólintottam. Valóban ipszilonnal írta, csakhogy felcserélte a sorrendet” – mosolyodik el a lelkész. Így lett az egykori téesz-alkalmazottból polgármesterré avanzsált ügyködése által Kályánból Kálány. Ami mellesleg Kolozs megye magyar elöljáróinak eddig vagy fel sem tűnt, vagy így is a célnak megfelelőnek tartják. Pedig községi szinten a magyarok aránya megközelíti a románokét.

Oda sietett, ahonnan mások menekültek

Páll Zoltán alig két héttel a ’89-es népfelkelés előtt került a faluba. Nagy Gyula akkori egyházfő azzal indította útnak, hogy „fiam, nem tudom, te ott mit fogsz csinálni”. A kihelyezését maga kérő lelkész viszont nagyon jól tudta. Az elején valóban szomorúság töltötte el a Mezőséget és annak szórványvilágát jól ismerő férfit – aki Pusztakamaráson nőtt fel és jó ideig a Beszterce-Naszód megyei Szászzsomboron szolgált –, azonban a kesergését hamarosan felülírta a tenni akarás.

„Magyarkályánban mindössze egy rozoga épület várt, ahol óvoda, iskola és könyvtár működött, és az egyháznak csak egy kis terem maradt. Az államtól egyszerűen visszafoglaltam a valamikor özvegy Makkai Ferencné által az EMKE-nek, a közművelődési egyesület által meg a református egyháznak adományozott ingatlant, és bejelentettem, hogy lebontatom, helyébe meg templomot építek. Az egyik presbiter, Felházy Sándor, Isten nyugtassa, szét is kürtölte: Ennek a papnak nincs esze! Utólag nekem is bevallotta, hogy hülyének nézett” – idézi fel a két, egymással összeolvadt kályáni egyház modernkori újjászületésének első mozzanatait Páll.

A lelkipásztor már az elején megnyugtatta híveit: bízzanak mindent rá, ő majd intézkedik; senkinek nem kell a zsebébe nyúlnia. „Hermann János mezőségi kollégámon keresztül megismerkedtem egy holland házaspárral, Sturingékkal, akik az építőanyagok költségeit magukra vállalták. Én csak annyit kértem a helyi reformátusoktól, hogy naponta húszan jöjjenek el közmunkázni. Ehhez képest volt olyan alkalom, hogy kilencvenen szorgoskodtak a templom felhúzásán” – meséli a pap.

Isten háza 2000-ben készült el. Páll Zoltán viszont nem állt meg itt. Mint mondja, hamarosan ráébredt, hogy a környező települések szórványmagyarsága is igényli a papot és a rendszeres istentiszteletet. Ekkor fogalmazódott meg benne az egyházközség missziósításának a szükségszerűsége.

Misszió a környező szórványtelepüléseken

Felbuzdulva a magyarkályáni templomépítés sikerén, Páll eldöntötte, hogy Romángyéresen is belevág az építkezésbe. Az ottani, körülbelül alig húsz református addig a jó pár kilométerre fekvő Mócsra járt istentiszteletre.

„Annyira meghatott, amikor az egyik hívem, az akkor már betegeskedő Veress Dániel azt kérdezte, hogy vajon ő megéri-e, hogy szülőfalujában református templom is legyen, hogy csakis igennel válaszolhattam. Ennek tudatában cselekedtem. Veress bácsi egy kis telket adományozott a falu közepén, mondván, hogy lássa csak az ortodox pópa, hogy a magyaroknak is futotta templomra” – idézi fel az azóta elhunyt hívének kérését a missziós lelkipásztor.

Akárcsak a kályáni templom esetében, Romángyéresen is lehetett számítani a Sturing családra, de jól jött a Hollandiából érkező és itthon értékesített használtruha meg a püspökségi támogatás. Az építkezést Zoltán István, Páll közgazdász, de rendkívüli kézügyességgel megáldott barátja ingyen vállalta fel, aki egyetlen segítséggel, 2009 áprilisától augusztusáig fel is húzta a kis, kápolnanagyságú épületet.

A kolozsvári jótevő már nem lehetett ott az első istentiszteleten: amint bejelentette, hogy végzett a munkájával, rosszul lett, kórházba került, és harmadnap meghalt. A telekadományozó nagynénje, a 86 esztendős Veress Rubinka, aki a templom harangozója, takarítónője és egyben mindenese, csak azt sajnálja, hogy a falu fiatalok nélkül maradt, s alig gyűlnek össze egy páran Isten házában.

Ahol a harang nem némulhat el

Páll Zoltán nem érte be a két gyülekezettel, mezőszavai szolgálatát is felajánlotta a püspöknek. Wass Albert valamikori vadászterületét gyermekkori, ágy alatt rejtegetett olvasmányaiból és az apja elmeséléseiből ismerte, hisz az öreg Páll személyes kapcsolatban állt a cegei gróffal. Mezőszaván sikerült rendbe tenni a templomot és 2013-ban újraavatni a hét évtizedig üresen álló parókiát, mely gyülekezeti teremként szolgálja a megmaradt húsz lelket. Idén a Diaszpóra Alapítvány láncfűrészekkel, kisbaltákkal és metszőollókkal felszerelkezett önkénteseinek segítségével az elbozótosodott temetőt is kitakarították.

Az egyház harangozója, Salak Sándor immár húsz esztendeje húzza a köteleket. Mint mondja, ő maga 68 éves, de nem talál fiatalabbat, aki vállalná a feladatot. És különben is, állítja, a szavai fiatalok, ha tehetik, kerülik a munkát. Bezzeg amikor ő volt fiatal… – jegyzi meg. Aztán elmondja, hogy az apja már hatévesen kiküldte a marhákkal az erdőbe. Általában csak a második évharmadban járt iskolába, mert a nyári vakáción kívül tavasszal és ősszel is a gazdaságban kellett ténykednie. 

Szerencséje volt az akkori, rendkívül megértő tanítójával, Székely Jóska bácsival, akire ma is szeretettel emlékszik. „Azt, hogy ne harangozzunk mi, reformátusok, szégyellném. Ezért inkább húzom, amíg az erőm engedi” – mondja, hozzátéve, hogy nem csupán istentisztelet előtt és temetéskor kongatja, hanem akkor is húzza, amikor közeledik a „nagy idő”. „A harangszó eloszlatja a felhőket” – magyarázza.

Az öregek már csak tudják ezt, hisz szüleiktől sok mindent hallottak az 1902-es, Szent Konstantin és Eléna napján pusztító jégesőről. Azóta szombatonként, május 21-től Nagyboldogasszony napjáig senki nem hajlandó mezei munkát végezni. A téeszek korszakában efölött még az elvtársak is kénytelenek voltak szemet hunyni.

Sándor bácsi igencsak lelkén viseli a harang és annak kongatásának sorsát. Mint meséli, amikor a harang nyelve megkopott, háromszor is képes volt saját költségén Temesvárig utazni, csakhogy öntessen egy új nyelvet. Heccelődtek is a román szomszédok, de a szemükbe mondta, hogy úgy cseng egy félnyelvű harang, mint ahogy az ő beszédük szólna, ha szájukban csak fél nyelv volna.
A munkamorálról a Kolozsvárról kiköltözött gondnokházaspárnak, Nagy Sándornak és Erzsébetnek is megvan a véleménye. Az asszony, aki a falu üzletese, a saját bőrén és pénztárcáján tapasztalja, mit jelent hitelben szolgálni (főként) italt, majd veszteségként elkönyvelni a jótettet.

Munkahelyfüggő gyülekezetek

A mezőszavainál a kötelendi gyülekezet is kisebb: itt mindössze öt reformátust tartanak számon. Míg az egyház és Páll Zoltán számára ők is fontosnak számítanak, a színortodox önkormányzati vezetők egyáltalán nem így gondolják. A zsuki polgármesteri hivatal inkább bérbe adta egy vállalkozónak a ’48-ban államosított és gabonaraktárként használt templomot, mintsem hogy visszaszolgáltassa a maroknyi magyarságnak.

A községközpontban pedig szóba sem jöhetett az esetleges templomépítés, pedig a Nokia idejében csaknem negyven lelket tartott nyilván Páll Zoltán. A finn telefongyártó kivonulása után kiürült a gyülekezet, ám a Bosch megjelenésével újból gyarapodni látszik a hívek száma. Hasonlóan munkahelyfüggő gyülekezetnek bizonyult a lárgai is. Amíg működött az állami gazdaság, akár ötvenen is vettek úrvacsorát, mára azonban mindössze hét református maradt a faluban. Apahidán, a gyors léptekben növekvő nagyközségben harminc hívet tart számon a lelkész, s mint mondja, valamennyien a kiskályáni templomot látogatják.

Lakat helyett szobor

Páll Zoltán három évvel ezelőtt szobrot szeretett volna állíttatni Kájoni Jánosnak, azonban miután megtudta, hogy a Beszterce-Naszód megyei Románkályán is azon van, hogy kisajátítsa magának az 1629. március 8-án Kiskályánban született szerzetest, orgonistát és orgonaépítőt, énekszerzőt és fordítót, valamelyest eltántorodott. „Egyesek Ioan Căianu néven emlegetik, de jegenyei, csíksomlyói és gyergyószárhegyi jezsuita szerzetesként aligha lehetett román” – véli a lelkész, aki eldöntötte: nem hagyja magát, és nyugdíjazásáig csak elkészítteti a kódexíró szobrát.

Álmai valóra váltásában Páll tiszteletest a közösség – még ha olykor kétkedéssel is fogadja – nem hagyja magára. Győry Zsigmond, a missziós kurátor a pap jobb kezének számít. „Ő a mindenes – jellemzi Páll Zoltán. – Ő intéz, ő szervez mindent, első sorban a közmunkát meg a betegellátást. Mindenben jártas, mindenki ismeri”. Ismerheti is, hisz három évtizedig buszsofőrként dolgozott Kolozsváron, ennek az időszaknak javarészét a 8-as vonalon, az egykori Széchenyi tér és a röptér között töltötte.

Ha már a Bethlentől tizenegynéhány kilométerre fekvő faluban iskolát neveztek el a Căianunak vélt Kájoniról, a mezőségi Kályánokban most lelkész és kurátor együtt tervezi a szoborállítást. Már csak azért is, mert Páll Zoltán nem hinné, hogy utódja vagy az utódjának az utódja valaha is lakatot kellene hogy tegyen a kis közösségek templomára. „Látom, hogy egyre többen költöznek haza, falura. Hiszem, hogy Isten megsegít” – vallja.