Szakképzés vagy elméleti oktatás?

Három informatikai szaktermében utolsó generációs számítógépek, interaktív táblák, a mûhelyekben CNC vezérlésû gépek vannak, az oktatói kar is elismert tanárokból, szakemberekbõl áll. Rugalmasan alkalmazkodik a munkaerõpiac igényeihez is: jelenleg fa- és fémipari, építészeti és elektronikai szakképzést nyújt, vannak könnyûipari és szolgáltatási szakmák, például fodrászképzés, de itt mûködik a város egyetlen sportosztálya is. Nappali tagozatán több mint nyolcszázan tanulnak, 60 százalékuk a Székelykeresztúr–Parajd–Szentegyháza háromszögbõl ingázik, de a diákok alig több mint egyharmada választja tudatosan, szakmaszeretetbõl az iskolát, a többség azért jön ide, mert kötelezõ elvégezni a tíz osztályt, számukra kényszerpálya a szakmai oktatás. Így a Bányainak – és más mûszaki szakközépiskoláknak is – egyszerre kell az általános iskolák lemaradó, tanulási gondokkal küzdõ végzõseinek a társadalmi integrációt, a kenyérkereseti lehetõséget biztosítania és a mûszaki oktatás rangját, minõségét is helyreállítania.

Visszaadni a munka becsületét

„Nem az iskola fogja a munka becsületét helyreállítani. Mi a szaktudást biztosítjuk, a presztízst, a megbecsülést a társadalomnak kellene biztosítania. Ezt ma pénzben mérik, és munkával ma nem lehet pénzt keresni, mert a munkaerõ árán spórolva, extraprofittal dolgoznak a cégek” – mondja Szakács-Pál István, a Bányai igazgatója. „A szaktantárgyakat majdnem egyetemi szinten tanítjuk, és a gyakorlati képzés színvonala is magas: a diákok számítógép-vezérlésû gépekkel is megtanulnak dolgozni. Végzés után azonban csak nevetségesen alacsony, négy-ötszáz lejes fizetésért kapnak munkát. Amíg ez nem változik, a szakmai oktatás értékelése sem fog javulni, bárhogyan fejlesztjük is az iskolát” – teszi hozzá.

Mitõl függ a rangsor?

A fizetéses egyetemi helyek megjelenésével a középiskolák rangjának másik fokmérõje, a továbbtanuló diákok száma évek óta nem szerepel a teljesítményük értékelésében, hiszen már nemcsak egy-egy rangos elméleti gimnázium érettségi diplomája biztosítja az egyetemi bejutást. A mûszaki szakközépiskolák társadalmi megítélése azonban ennek ellenére nem javult, továbbra is az oktatási rangsor végére sorolják õket. „Az elõítéleteket nem lehet egy-két éves iskolafejlesztéssel eltörölni. A mérnöki pályára készülõk zömmel ma is elméleti középiskolába iratkoznak, pedig ma már a mûszaki szakközépiskolákban sincs gond az elméleti oktatás színvonalával. Viszont a mûszaki rajz vagy a gépismeret birtokában, amit tanítunk, elõnyösebb helyzetben lennének, a hiányzó mûszaki ismereteket az egyetemi évek alatt kell majd kínkeservesen pótolniuk” – mondja Szakács-Pál István. 
 
Szerethetõ iskola

A Bányai János Mûszaki Szakközépiskola 2002-ben PHARE pályázaton nyert 260 ezer eurót az iskola fejlesztésére. A kiírás szerint ebbõl nemcsak számítógéprendszereket, modern gépeket kellett beszerezniük, hanem a tanárok átképzésével az oktatási folyamatot is gyermekközpontúvá kellett alakítaniuk. „Szeretjük a Bányait, mert a város legvidámabb iskolája, jó ide járni. Bármikor, bármilyen kérdéssel meg lehet keresni a tanárokat. Máshol feszült a diák-tanár viszony, mert félnek, itt laza és jó a hangulat” – sorolja az érveit Pop Krisztina és Vajda Rajmond, a diáktanács vezetõi, akik a Tamási után a város legszínvonalasabb iskolájának is a sajátjukat tartják. A nagyszünetben alig lehet érteni szavukat a hangos sulirádiótól, amelyben nemcsak zene szól, hanem személyes üzenetet, jókívánságot, akár vallomást is közzé lehet tenni. A diákvezetõk nemcsak dicsérnek, az iskolával vagy akár a tanfelügyelõséggel sem félnek szembefordulni.

Tanár-diák demokrácia

Szerintük az égvilágon minden rendben lenne a Bányaival, ha az iskolai tornaterem és a diákok dohányzásának kérdése megoldódna. Az iskolának ugyanis, annak ellenére, hogy korábban országos kézilabdabajnok csapata is volt, és jelenleg is van sportosztálya, nincs tornaterme. A testnevelésórákat jobb híján e,gy átalakított rajzteremben tartják, de oda egyszerre talán egy fél osztályra való diák fér be. „Úgy gondoljuk, kérni fogjuk a tanfelügyelõséget, vegyék ki a tantervbõl a testnevelésórát, ha nem biztosítanak termet hozzá” – mondja Vajda Rajmond. Ugyanilyen radikális a diákok dohányzásának kérdésében is. „Bár én nem dohányzom, azt sem tartom demokratikusnak, hogy a tanároknak van dohányzótermük, a diákoknak meg nincs. Így a mellékhelyiségben bujkálnak, és persze, szétdobálják a csikkeket. Ha a diáknak nem szabad cigarettázni az iskolában, akkor a tanároknak se lehessen” – jelenti ki.

Dupla vagy semmi

A Bányainak, a diákok által is hiányolt tornatermét tíz éve ígérik. Az 1998-ban beadott kérelemre 2002-ben kaptak igenlõ választ az Országos Befektetési Ügynökség (CNI), rá egy évre bekerültek a Nãstase-kormány kezdeményezte tornateremprogramba, és 2004-ben meg is hirdették a kivitelezési árverést. A választási évben azonban politikai kérdéssé vált a Bányai tornaterme, és leállt a folyamat: a város egyik parlamenti képviselõjének biztatására bõvítettek a terven, már nemcsak sporttermet, hanem uszodát is építettek volna az iskolának. A polgármesteri hivatal is jónak látta támogatni az elképzelést, 2005-ben ki is fizette az új tervek 80 ezer eurós értékét, és 3-3 millió lejért telket vett a régi helyszín mellett a bõvítéshez, illetve elkezdte az építkezést. Az ígéret szerint ez volt a feltétele annak, hogy a CNI átvegye és befejezze a sportterem és uszoda kivitelezését. A CNI azonban máig sem vette át az elkezdett beruházást, újabb és újabb kiegészítéseket kérve halogatja azt, annak ellenére, hogy Borbély László középítkezési miniszter is többször ígéretet tett a mielõbbi biztos befejezésre. A Bányai két szék között a földön találhatja magát: 2009-ben indul az oktatási minisztérium sportcsarnok- és uszoda-programja, azonban erre csak akkor pályázhatna, ha nem lenne a CNI listáján. 

K. Cs.

Ismétlõdõ történelem

Bányai János (1886–1971) tanár, geológus, muzeológus nevét 1991-ben vette fel a székelyudvarhelyi 1-es Számú Ipari Szakközépiskola, azonban az 1893-ban alapított Kõ- és Agyagipari Szakiskola jogutódjaként több mint százéves múltja van az intézménynek. A 19-ik század végén az ország már akkor is egyik legelmaradottabb régiójaként számon tartott, adottságai miatt már akkor is Svájchoz hasonlított Székelyföld gazdasági felzárkóztatására hozták létre Kolozsvár, Arad és Marosvásárhely után negyedikként a székelyudvarhelyi szakiskolát. Az alapító szándék szerint az iskolának itthon kellett mesterembereket képeznie, megélhetést biztosítania a helyi nyersanyagok (kõ, agyag) felhasználásával. A szakoktatás társadalmi elfogadottságával már akkor is gondok voltak: „Miért késnek a szülõk ezen iskolába adni gyermekeiket? Talán csak nem azért, mert rangon alólinak tartják azt, hogy gyermekükbõl egy tisztességes iparos váljék?” Felhívás a szülõkhöz, 1901 A Kõ- és Agyagipari Szakiskola tanárainak és diákjainak munkái a 20. század elején sikeresen szerepeltek torinói, milánói és londoni iparmûvészeti kiállításokon is, Székelyudvarhelyen és környékén számos emlékmû, épületdísz és dombormû vagy szobor készült a mûhelyeiben, például a mai Tamási Áron Gimnázium homlokzati díszítései, szobrai is. A kõ- és agyagipari képzést az ipar igényeinek megfelelõen idõvel felváltotta a fa- és fémforgácsoló, készruhagyártó és villanyszerelõ szak, a keramikus osztályt 1972-ben Korondon, kihelyezett részlegként indították. Az iskola diákja volt Kányádi Sándor, aki 1950-ben érettségizett az akkori fémipari szakiskolában.