Összegyűltek a leszármazottak a Károlyi-kastélyban

A civil szervezetet az egyik családtag, Francesca Dürckheim hozta létre a nagy előd hagyatékának ápolása, valamint a város fejlődésének előmozdítása céljából. Az alapítvány korábban támogatta a kaplonyi ferences rendi kolostor felújítását, egyházi iskolák taneszközökkel való felszerelését, a jövőben pedig további szociális és kulturális célú kezdeményezésekkel kívánja a települést segíteni.

Kovács Jenő polgármester – aki a szabályzat szerint a szervezet elnöki tisztét is betölti – a Krónika érdeklődésére kifejtette: a magyar történelemben vitatott szerepet betöltő Károlyi Sándort nagyra értékeli, aki a Rákóczi-féle szabadságharcot követő nehéz időkben kiváló érzékkel igyekezett újra fellendíteni a térség lakóinak életét. Nevéhez iskolák és templomok alapítása fűződik, ő adományozta a lakosságnak a máig a település díszének számító szőlőskertet, és a svábok betelepítését is ő kezdeményezte és segítette.

Főhajtás a múlt előtt

„Önazonosságunk megőrzésére egyetlen esélyünk, ha ápoljuk a múltunk emlékeit, keresztény kultúránkat, mert aki nem tiszteli a saját történelmét, annak jövője sincs” – indokolta Kovács Jenő, hogy miért igyekszik száz év elteltével visszacsalogatni a grófi családot. Úgy vélte, ezek az emberek, akik „üres zsebbel” voltak kénytelenek külföldre menekülni, és megmutatták, hogy a körülmények ellenére is képesek voltak talpra állni, példát mutathatnak ma is az embereknek.

„Ezek nem botcsinálta politikusok, nem az uborkafára hirtelen felmászott újgazdagok, hanem olyanok, akiken messziről látszik, hogy a nagyapjuknak is volt gyerekszobája, érződik a viselkedésükön a kékvérűség” – magyarázta a polgármester, aki büszkén mutatta meg a grófoknak a nemrégiben felújított Károlyi-kastélyt, valamint a városban zajló nagyszabású épület- és utcafelújítási munkálatokat. Kilátogattak közösen a szomszédos Kaplonyba is, ahol a ferences templom alatt megtekintették az Árpád-kor óta a környék egyik legbefolyásosabb családjának számító Károlyi família kriptáját, ahol jelenleg 38-an nyugszanak.

Igazi nemesek

A grófi leszármazottak – akik többnyire németül értekeztek egymás közt, azonban az angolt és a franciát is használták – lelkes tapssal fogadták Adrian Ştef, a Szatmár megyei önkormányzat elnökének üdvözletét, aki magyarul köszöntötte őket: „Isten hozta önöket újból itthon.” Az idősebb családtagok egyébként még jól beszélnek magyarul annak ellenére, hogy többségük idegen országban született és nőtt fel.

Francesca Dürckheim magyar nyelven mondott beszédet, bejelentve: életre akarják kelteni őseik munkáját. Hozzátette: bár a fiatalok nem vagy csak alig beszélik a magyart, a mai napig Nagykárolyt tekintik otthonuknak, és készek az önkormányzattal közösen ismét dolgozni a város fejlődéséért.

A grófi család tagjai végtelenül kedvesek, bárkivel bármiről készségesen elbeszélgetnek – egyetlen tabutémájuk van mindössze: a politika. Francesca Dürckheim is csak egyetlen kérdésünkre adott kitérő választ, amikor aziránt érdeklődtünk, hogy milyen képet őriz magában azokról az ősökről – főképp Károlyi Sándorról, illetve Károlyi Mihály miniszterelnökről –, akik történelmi szerepét egyesek negatívan értékelik. Elmondta: a politikai részét nem akarja kommentálni, Károlyi Sándort pedig szociális téren elért megvalósításai miatt példaképének tekinti.

A Svájcban élő grófnőtől megtudtuk, az egykori nemesi családok tagjai nem úgy élnek már, mint régen – dolgoznak, hogy megélhessenek, mint mindenki más. A különbség mindössze annyi, hogy másképp viszonyulnak a tradíciókhoz, amelyeket igyekszenek megőrizni és továbbadni a fiataloknak, akiket arra nevelnek, hogy kulturáltan, előzékenyen viselkedjenek mindenkivel, hisz ez számukra így természetes.

Késik a visszaszolgáltatás

A képrestaurátorként dolgozó, ma már nyugállományban levő Francesca Dürckheimtől megtudtuk, édesapja, Lajos több ingatlant is visszaigényelt a környéken, azonban mindeddig egyet sem kaptak vissza. Úgy vélte, ha sikerülne, akkor sem adnának túl az ingatlanokon, hanem a helyi közösségek érdekében hasznosítanák ezeket

A nagykárolyi kastélyt azért nem kérték viszsza, mivel az épületet a századfordulón a család a városnak adományozta. Mint megtudtuk, nem szándékszik végképp visszaköltözni, azonban a jövőben több időt tervez Nagykárolyban tölteni, az alapítvány munkáját segítve.

Érettségi után menekülés

A találkozó legidősebb résztvevője, a 89 éves Károlyi Becskeházy Szonja, aki Floridából, Miamiból érkezett, megélte az üldözetéseket – amint elmesélte, zalaszentgróti kastélyukból 18 évesen, közvetlenül érettségi vizsgáját követően menekült el. Másfél évet töltött Ausztriában, Németországban és Franciaországban, majd néhány családtaggal és férjével, akit külföldön ismert meg, Brazíliába utaztak. Mindössze 20 dollár volt a zsebében, áldott állapotban volt, és a legnagyobb gondjuknak az számított, hogy egyáltalán nem beszéltek portugálul, ezért nagyon nehezen tudtak munkához jutni.

Végül ifjabb Horthy Miklós – akinek felesége, Consuelo szintén Károlyi lány volt – segített férjének állást találni, mivel korábban követi szolgálatot teljesített, és sok embert ismert. „Nagyon keserves volt az újrakezdés – emlékezett Károlyi Szonja. – Két hónappal azután, hogy az idősebbik gyermekem, Kati megszületett, elapadt a tejem, mert éheztünk.” Férje, Zoltán, aki lovas tüzér volt, végül egy lovas iskolában kapott munkát, ahol gyerekeket tanított.

Az idős grófnő büszkén idézte fel, hogy húsz évvel férje oktatói tevékenységének elkezdését követően országos bajnoki címet nyert egyik tanítványa. Pár év múlva ő is munkába állt – kezdetben irodában dolgozott, majd ékszerésztanfolyamot végzett, és eladóként tevékenykedett egy nagy cégnél. „Brazíliában jó volt az élet, gyönyörű az ország, jóindulatúak, okosak az emberek, lusták ugyan, de jópofák, és a karakterük kicsit olyan, mint a magyaroké – szeretnek enni-inni, jókedvűek, minden magyar szeretett ott lenni” – emlékezett Károlyi Szonja.

Újabb költözés

Húsz év elteltével azonban elhagyták Brazíliát, és az Egyesült Államokba költöztek, mivel baloldali kormány alakult, és nem érezték magukat biztonságban. Gyerekeik jól beszélnek magyarul, az unokák viszont már kevésbé, azonban – állította a grófnő – őrzik hagyományaikat, és tudják, hogy honnan indultak.

Mint felidézte, 1983-ban látogattak haza, hogy megmutassák gyerekeiknek a kastélyt, amelyben felnőtt. Szomorú élmény volt, mesélte, azonban örült is ugyanakkor, mivel az épületben gyerekzsivaj fogadta, és nagyra értékelte, hogy fogyatékkal élőket ápolnak egykori otthonában. Nagykárolyban először járt, és – mint kifejtette – nagyon pozitív benyomást tett rá a város és az itt élők, és különös örömére szolgált, hogy kedves unokahúgának meghívására összejött a család egy része. „Nehéz életem volt, de amíg az ember fiatal és egészséges, mindent kibír” – zárta beszámolóját Károlyi Szonja.

Francesca Dürckheim ugyanakkor lapunknak elmondta: a jövőben is tervez hasonló találkozókat, melyekre reményei szerint még több családtagot sikerül majd Nagykárolyba hívnia.