Bognár Levente „ars politikája”: úgy akartam befejezni, hogy bárkinek a szemébe nézhessek (2.)

Ezt minden alkalommal megmutattam: lehet egymást tisztelni, és egymást szimbólumait tiszteletben tartani.

A kisebbségi helyzet nem könnyű. Ezt csak az tudja, aki valaha megélte a kisebbségi sorsot, hogyan kell küzdeni és néha kiszolgáltatott helyzetben lenni. Szeretnénk, hogy a többség ezt megértse, mert amit mi kérünk, az nem ellenük irányul, hanem a mi megmaradásunkat szolgálja, és mi itt városalkotó közösség vagyunk. Arad azon értékeknek az összessége, amelyet évszázadokon keresztül a különböző nemzeti, etnikai és felekezetű közösségek hoztak létre,

Más dolog Székelyudvarhelyen magyarnak lenni vagy Szegeden, mint Aradon. Mi ugyanúgy a magyar nemzet tagjai vagyunk és ugyanolyan a nemzeti értékrendünk, de teljesen más közegben élünk, más körülmények között kell boldoguljunk és eredményt elérjünk. Olyan dolgokat éltünk itt meg, amelyek meghatározók mind a mai napig.

Most, hogy október 6-a következik, visszaemlékszem 1974-re – utolsó éves diák voltam, érettségi előtt –, az aradi tizenhármak kivégzésének 125. évfordulójára. A Vesztőhelyen történt vértanúk közül tizenegynek az újratemetése, kis koporsókban – nem felejtem el,

Katonai küldöttségek jöttek, valamint a román és a magyar pártvezetés országos szintről. Gyorsan lebonyolították, esett az eső, de olyan megható érzés volt, amit még most is átérez az ember.

Utána a Kultúrpalotában tartottak egy megemlékező ünnepséget, amelyen fellépett Bessenyei Ferenc színművész, és mi, magyarok, akik ott voltunk a Vesztőhelyen, átmentünk, gondolva, hogy bejuthatunk. Hát nem engedtek be! Csak meghívóval lehetett belépni, de jelezték sokan, hogy menjünk be, mert a terem fele üres. De nehogy valami probléma legyen, kizárták a magyarok nagy részét. Egy barátom, aki a filharmóniában játszott mint csellista, mondta, hogy bevisz a hátsó bejáraton. Már éppen léptünk volna be, amikor egy rendőrtiszt és katonák lefogtak bennünket. Mondtuk, hogy be szeretnénk menni, mert úgy tudjuk, még van hely. Azt mondta a rendőr, hogy nincs mit keressetek itt,

Nem volt mit tenni, eljöttünk, de bennünk forrt a düh, amit sosem felejtek el. Akkor fogadtam meg, hogy amikor a 13 vértanú gyásznapja van, minden évben virágot viszek a Vesztőhelyre.

Amióta a Szabadság-szobornál is megemlékezhetünk, az ember optimistábban látja a dolgokat, mert azért sok minden változott. De ez hosszú folyamat volt, mert például ahhoz, hogy állhasson a Szabadság-szobor, a 25 tanácsos közül 17-nek a szavazata kellett. Mi hárman voltunk, és még kellett 14 voks: akkor a szocdemekkel álltunk egyezségben, de ez még mindig nem volt elegendő, ám hál' Istennek a parasztpárt tartotta a szavát, és így megszületett a döntés 2002-ben. Mi már ’92-ben megfogalmaztuk a prioritásainkat: első helyen a magyar középiskola önállósodása, a következő volt a Szabadság-szobor, majd a Szentháromság-szobor visszaállítása, és a határmenti térségi kapcsolatok felvétele. Igaz, hogy akkor Arad megyében 60 900 magyar élt, ebből a megyeszékhelyen 30 ezer...

– Most ennek körülbelül egyharmada összesen…

– Sajnos a helyzet nem túl fényes demográfiai szempontból. Visszatérve az első alpolgármesteri mandátumra: az iskola kérdése nem volt elintézve, a Szabadság-szoboré sem, ott volt a Nepomuki Szent János-szobor, aminek a fejét letörték, mert épp akkor volt a román–magyar meccs… Voltak szélsőséges megnyilvánulások, még az iskolával kapcsolatban is, mert először Márki Sándor nevét választottuk, de a románok nem fogadták el a neves történészt, azután neveztük el Csiky Gergelyről.

A román szakközépiskola nem akart kiköltözni az épületből, ráadásul 2001-ben az egyetem elkérte a várostól azt az épületet, amit a román iskolának építettünk. Úgy csúsztatták be a tanácsülés napirendi pontjai közé, hogy én nem is tudtam róla. És akkor mi – hárman voltunk RMDSZ-es tanácsosok – azt mondtuk, hogy ezt nem szavazzuk meg, hiszen ezen dolgoztunk tíz éven keresztül, hogy a román iskola legyen, hova elköltözzön.

Akkor az lett a megoldás, hogy bevittem a határozattervezetbe egy olyan cikkelyt, ami szerint 30 napon belül a román iskola számára azonosítunk egy másik épületet. Így átköltöztek a Kossuth utcai iskolába, a magyar elemi és általános tagozat átjött a zárda épületéből a volt katolikus gimnázium épületébe, így lett a jelenlegi Csiky Gergely Főgimnázium – ennek huszonöt éve.

Olyankor az ember nyelt egyet, és belement, mert ha el akartunk érni valami a magyarság érdekében, annak fejében meg kellett szavazunk bizonyos dolgokat.

2003-ban a szobor talapzata elkészült, de Bukarest leállította az építkezést. Miron Mitrea és a többiek, akik utána a börtönbe is kerültek – nem ezért, de gyakorlatilag megérdemelten –, élükön Adrian Năstaséval, aki előtte Markó Bélával megegyezett, hogy mehet minden tovább, letiltották, pedig 2003. október 6-án állhatott volna a szobor. Szeptemberben kiküldték az építkezési felügyeletet, és mindenkit megfenyegettek, úgyhogy gyakorlatilag nem tudtuk, mi lesz.

Eljött Răzvan Theodorescu kulturális miniszter is, aki szerint a Szabadság-szobor nem illeszkedik a 21. századi városképbe. Elmondtuk neki, hogy ez nem egy 21. századi kerület, illetve városkép, hanem 19. századi. Ha nem is az eredeti helyén, de egy olyan teret alakítottunk volna ki, amelyik megfelelt volna a kornak. El kellett jutnunk oda, hogy az RMDSZ szavazataira szükség legyen a parlamentben, és akkor 2004 márciusban jóváhagyták a folytatást.

Pár perc, de még órák alatt sem lehet elmesélni, amit akkor átéltünk. Éjszakákat nem aludtam, hogy belemenjünk-e ebbe a kompromisszumba, hogy odakerüljön a román emlékmű is, ami stílusában és koncepcióban is teljesen elüt a Szabadság-szobortól, hiszen az egy remekmű, nem hiába kapta Brüsszelben a nagydíjat annak idején.

2004-ben választások következtek, a hangulat ennek megfelelő volt, de ennek ellenére ki tudtunk alakítani egy olyan légkört, hogy amikor a felavatás megtörtént, Aradot az európai szellemiség példájaként emlegették.

korábban írtuk

Európai szellemiségre vallott 20 évvel ezelőtt, ma már a románoknak is normalitást jelent az aradi Szabadság-szobor újraállítása

Az aradi Szabadság-szobor húsz évvel ezelőtti újbóli köztéri állítása a román–magyar együttműködés jó példája volt, egyúttal megmutatta Arad európai szellemiségét, jóval Románia uniós csatlakozása előtt – hangoztatták a szónokok a szombat esti ünnepségen.

Előtte folyt az uszítás, hogy a 13 vértanú 40 ezer román gyilkosa, meg a Szabadság-szobrot Nagy-Magyarország idején emelték, és mit keres egy román város szívében… Emlékszem, egy sajtótájékoztatón egy fiatal újságírónő megkérdezte tőlem, hogy alpolgármester úr, hogy gondolják felállítani ezt a szobrot, amikor ezt Nagy-Magyarország idején építették. Megdöbbentett, hogy mit is mondhatok ennek a hölgyikének, mire beugrott, hogy: kedves hölgyem,

Akkor elgondolkozott… Nagyon sok dialógusra van szükség, hogy az emberek ne érzelmi politikusok legyenek, hanem megfontoltak, és ténylegesen – még ha ez elcsépelt jelző is – európaiak, mert gyakorlatilag az Európai Unió is egymás tiszteletén kéne alapuljon. Akkor, amikor végül is a Szabadság-szobor újra állt, mindenki azt mondta, hogy egy olyan napot élt meg, amit sosem fog elfelejteni.

Tehát egy nagyon fontos dokumentum született meg. Persze, amikor változott a helyzet, ahogy szokott nálunk lenni, Romániában, a következő polgármester már nem azonosult annyira vele, újra át kellett beszélni a prioritásokat.

Ebben tényleg szavatartó volt Gheorghe Falcă. Avval érveltem, hogy mi is adófizető polgárok vagyunk, de Aradon nincs magyar színjátszás például – akkoriban alakult meg az önkormányzati fenntartású Aradi Kamaraszínház –, vagy addig csak az ortodox egyház kapott támogatást, más felekezetek nem. Kialakítottunk egy keretet, amiből a magyar közösségen kívül a németek is kaptak.

Persze, voltak olyan beszólások, hogy milyen sokat kaptak a magyarok, és akkor elmondtam, hogy nézzük meg az arányokat: sajnos a német közösség már nem akkora, de mi még megvagyunk, és egy számottevő közösség a miénk, saját kultúrával, identitással, hagyományokkal. Ha működne a kulturális autonómia, ami nincs, akkor ez gyakorlatilag írott törvény lenne.

Erre alapoztuk utána a magyar rendezvényeinket: március 15., az Aradi Magyar Napok, október 6-i megemlékezés, és egyéb olyan programokat, amelyek számunkra hagyományossá váltak.

– Húsz év alpolgármesteri tisztség után még négy évig volt önkormányzati képviselő. Ez alatt a több mint egy emberöltőnyi idő alatt a közigazgatásban, úgy érzi, hogy sikerült szemléletet váltani, egyfajta örökséget hagyni az utódokra? Tavaly, amikor a diszpolgári címet megkapta, Salacz Gyula néhai aradi polgármester szavait idézve köszönte meg: „a város mindenekelőtt”.

– Tegyünk egy zárójelet: Falcăval 2015-ig dolgoztunk együtt, őt akkor európai parlamenti képviselőnek választották, és az alpolgármester kollégámat, Călin Bibarțot nevezték ki megbízott polgármesternek, majd meg is nyerte a helyhatósági választást. 2020-ban úgy alakult a testület összetétele, hogy a szavazatainkra nem volt szüksége a többségnek, de jó együttműködést tudtunk folytatni.

Örülök annak, hogy jól sikerült a stafétaváltás, sikerült a magyarság számára továbbra is biztosítani azokat az alapvető támogatásokat, amelyek az önkormányzattól függnek. Végül is a megmaradásunk három pilléren áll itt, ahol szórványban élünk: nagyon fontos az oktatás, az egyházak és a kultúránk támogatása. Ez határoz meg és tart meg bennünket közösségként. Sikerült a bölcsődét is létrehozni, mert nem volt magyar bölcsődénk, de így most már mondhatjuk azt, hogy

Mindig szem előtt tartottam a város érdekét, amelyben élünk és amiért élünk. Támogatni a modernizációt, de ugyanakkor megőrizni a kulturális örökséget, azt a teret, amelyben mi is élünk, de elődeink hoztak létre. Fontosnak tartottam, hogy következetes városgazdálkodási terve legyen az önkormányzatnak, amikor egészséges városról beszélünk, abba beletartozik a zöldövezetek kérdése, a jólét biztosítása; nemcsak arról van szó, hogy kinek mennyi a jövedelme, ami nagyon fontos, de hogy milyen körülmények között élünk a városban, hogy jól érezzük-e magunkat benne, hogy büszkék legyünk arra, hogy aradiak vagyunk.

– A 2016-os helyhatósági választások után súlyos baleset érte önt: elgázolták a zebrán a saját otthona előtt. Súlyos fizikai sérüléssel járt, de ugyanilyen volt a lelki sérülés is?

– Komoly trauma volt. Egyrészt a fizikai fájdalmak, amivel jártak a törések és zúzódások. Hosszú felépülés volt, de ami az embert még inkább megpróbálta, hogy már nem tudtam ugyanúgy teljesíteni. Következett az újabb alpolgármesteri mandátum, de éreztem, hogy nem úgy működök, mint azelőtt. Ez zavart, mert a teljesítményemen éreztem, a mindennapi problémák, egészségügyi gondok, amik ehhez kapcsolódtak, kihatással voltak a tevékenységemre is.

Ezért is döntöttem úgy, hogy azt a mandátumot még végigviszem, de a következőben fiatalítsunk. Ráadásul az akkori életkoromnak körülbelül felét tisztségben töltöttem – 35 évesen kezdtem a közösségi munkát –, és ez eléggé emberpróbáló feladat,

Ez egy közméltóság, meg kell felelni annak az elvárásnak, amelyet elődeink állítottak – például az említett Salacz Gyula, aki huszonhat évig volt Arad polgármestere. A közösség érdekében az embernek maximálisan kell a feladatát végeznie, még akkor is, ha reggeltől estig helyt is kell állni.

– Jelenleg visszavonult a nyilvános szerepléstől, de bizonyára a figyelemmel kíséri a közéletet. Ha kell, vagy ha kérik, ad tanácsot, elmondja a véleményét?

– Igen, természetesnek tartom, hogy annak, amin dolgoztunk – mert nemcsak rólam van szó, ez csapatmunka volt –, folytatása legyen, mert különben a mi munkák nem ér semmit. Fontos, hogy akik utánunk következnek, folytathassák a munkát, és amikor tanácsra van szükségük, adjuk meg. Ha szükség van a tapasztalatomra, természetesnek találom, hogy segítsek.

korábban írtuk

„A tisztség nem jutalom, hanem szolgálat.” 70 éves Bognár Levente, aki öt mandátumon át volt Arad alpolgármestere (1.)

Hozzájárult a közbeszéd megváltoztatásához és a polgárcentrikus közigazgatás bevezetéséhez. Interjúnk első részében többek között az 1989-es hangulatról, a magyar–román viszonyról, a Szabadság-szobor visszaállításáért folytatott küzdelemről mesél.