Orbán és a rasszistázók

A magyar kormányfő kijelentései közül azok verték ki a leginkább a biztosítékot, amelyekben arról beszélt: Európa nyugati részén az afrikai és ázsiai bevándorlók tömegei miatt kevert társadalmak jöttek létre. Illetve azok, amelyekben arra mutatott rá: az Ukrajna ellen indított háború miatt Oroszországgal szemben elfogadott európai szankciók az oroszok helyett azokat sújtják jobban, akik elfogadták őket.

Előbbi kijelentés miatt rögtön megkapta a „rasszista” jelzőt, utóbbi miatt pedig oroszbarátsággal vádolták. Persze szó sincs egyikről sem. A magyar kormányfő – talán nem a legszerencsésebben – a „kevert fajú” kifejezést használta, ami azonnal triggerelte a minden bokorban rasszizmust kereső haladárokat. Pedig egyértelmű, hogy az európai kultúrától még sokadik generációs állampolgárként is idegen közegben szocializálódó, jórészt iszlám, bevándorló hátterű közösségek térnyerése által az őshonos európaiakra jelentett kockázatra utalt.

Orbán Viktor nem mondott mást, mint eddig, de hát természetesen most sem az a lényeg, mit mondott, hanem az, amit a politikai ellenfelei szeretnének kihallani belőle.

A konzervatív oldal képviselőinek alanyi jogon történő rasszistázása amúgy már a 2000-es évek elején is unalmas volt, ma pedig kimondottan az ideológiai szemellenzőtől szabadulni képtelen körök szellemi renyheségének a jele. A beszéd egészét tekintve egy olyan mellékes, sokadrangú elemről van szó, amelynek a lényegi mondanivaló szempontjából nem sok a relevanciája, viszont tudható, hogy bizonyos körökből reflexszerűen vált ki reakciót, és az is pontosan tudható, hogy milyent. Így aztán hosszú hetekig, akár hónapokig csámcsognak rajtuk, a politikusoktól a magukat haladónak képzelő értelmiségieken át a kormánypártokkal nem szimpatizáló egyszerű választópolgárokig. Eközben elsöprő többségükben sohasem tudatosul, hogy ismét csak szalmabábokkal viaskodnak és ködöt szurkálnak.

A másik társaság a román politikusok azon csoportja, amelynek tagjai még mindig abban a félbites, faék bonyolultságú rendszerben gondolkodnak, miszerint bármit is mond egy magyar közéleti szereplő, az ellen habzó szájjal kell kikelni, Románia egysége vagy az „európai értékek” elleni támadásként értékelve azt, hogy ezáltal igazi hazafiként tüntessék fel magukat.

Néha egészen megkapó az az arcátlanság és nonsalansz, ahogy az amúgy legsovinisztább, a magyarokat legjobban gyűlölő és a magyar autonómiatörekvések ellen a legvéresebb szájjal ágáló román politikusok holmi európai és demokratikus értékekre hivatkozva próbálnak a jogos önrendelkezési igények, illetve általában a magyarok ellen uszítani. Most éppen azzal takarózva, hogy rasszistáznak, és putyinistának titulálják a budapesti kormányt, mert az – élve a szuverenitás és a szólásszabadság adta jogával – véleményt merészelt adni azon álláspontjának, miszerint nem biztos, hogy a Nyugat – az Egyesült Államok és az amerikai politikát vakon követő EU – jól reagált az ukrajnai háborúra.

A bíráló román politikusok sorához Bogdan Aurescu külügyminiszter is csatlakozott, mondván: a magyar kormányfő beszédében megfogalmazottak nem esnek egybe a román kormány álláspontjával, az Oroszország elleni szankciók pedig igenis működnek.

Pedig annak fényében, hogy Európa országai a megtorló intézkedések egyik következményeként most éppen energiaválságra készülnek, „A szankciók működnek!” mantrázása az Erik, a viking című film azon jelenetét idézi, amelyben az éppen az óceánba süllyedő Atlantisz jólétbe belegárgyult lakói pánikkeltőnek titulálják azokat, akik meg akarják menteni őket, miközben utolsó leheletükkel azt gajdolják, hogy „Nem süllyedünk!”. Márpedig nem ártana, ha a kormány tagjai a kötelező álláspont szervilis felmondása helyett az ország polgárainak jólétét és biztonságát tartanák szem előtt.

Sokadszor írjuk le e hasábokon: nekünk, magyaroknak és a többi közép-európai népnek az lenne az érdekünk, hogy az orosz érdekszféra nyugati határa a lehető legtávolabb legyen tőlünk keleti irányban – a vágyálmainkban az Urálon túl, de a valós erőviszonyok ismeretében legalább Ukrajna eredeti határainál.

A kérdés az, hogy képes-e a Nyugat Oroszország visszaszorítására anélkül, hogy totális háborúba taszítaná a kontinenst, hatékonyak-e a szankciók ezen a téren. Jelen állás szerint nem biztos, sőt az oroszok lassan, de folyamatosan nyomulnak előre. Az üggyel kapcsolatos politikát így ennek fényében, a realitások talaján állva lenne érdemes kidolgozni.

És ami a legfontosabb: a középpontban Európának, az itt élő népek érdekeinek kell állniuk.