Nem szabad feledni hagyni a megélt történelmet – Az 1956-os forradalom emlékét ápolják kolozsvári középiskolások

– mondta el megkeresésünkre Müller Tibor. Kifejtette, a film koncepciója, hogy diáktársaikat faggatják arról, nagy vonalakban mennyit tudnak az 1956-os eseményekről, mennyire vannak tisztában azzal, ami október 23-án történt.

1956: egyetemes történet a szabadságvágyról

„Megszólaltatjuk a kisfilmben Benkő Levente történészt, a téma szakértőjét is. A filmecske üzenete: bár mi, diákok nem vagyunk történelem-szakértők, de a szívünk a helyén van. És ha nem is értjük teljes egészében a forradalom hátterét, szellemiségét, de próbáljuk megközelíteni” – mondta el Müller Tibor. Hozzátette,

„Ezért is áll közel hozzánk a téma, mert a tinédzserek minden korban úgy érzik, a felnőttek, a környezetük valamiképpen elnyomja őket. Persze most más a helyzet, de a forradalom egyetemes történet a szabadságról, szabadságvágyról. Azért lehet motiváló a fiatalok számára, mert a legtöbb, történelemből tanult eseményben nem a mi korosztályunk játszott lényeges szerepet, 1956-ban viszont igen” – mondta el Müller Tibor. Arra is kitért,

„A filmben olyanok is megszólalnak, akik az iskolában már tanulták a forradalmat, és olyanok is, akik még nem. Próbáltunk minél szélesebb körből megszólaltatni diákokat. Van, aki már tanulta a suliban, olyan is, aki külön foglalkozott a témával, és olyan is, aki nem jutott el idáig a tananyagban. Ha pontatlanok is a diákok információi, azt is meg kell mutatni, hiszen ez a valóság” – mondta Müller Tibor.

Egészen kicsi koromtól mesélt a szamosújvári magánzárkáról, ahol még szalmazsák sem volt, a Duna-deltai kényszermunkatáborról, ahol a halat nyersen ették a napi egy bögre puliszka fejadagjuk mellé, a levesre cserélt cigarettákról, a hálóterem egy-egy zugában karácsony este halkan felcsendülő Mennyből az angyalról, a több tucat, ott megismert magyar és román értelmiségi, egyházi vezetővel kötött életre szóló barátságáról”

– ecsetelte a diáklány.

A történelem legcsodálatosabb tanulsága

Horváth Krisztina kifejtette, nagyapja, Nagy Benedek 5 év börtönbüntetésére mindössze annyival „szolgált rá”, hogy a Bolyai Tudományegyetem harmadéves történészhallgatójaként diáktársaival a magyarországi forradalom hallatára létrehozták a kolozsvári diákszövetségi tanács öttagú szerkesztőbizottságát, és kidolgoztak egy programtervezet-kiáltványt az egyetem belső életének megreformálására. „Ezért és a kihallgatásokon tanúsított »engedetlensége« miatt elítélték, ahogy azokban az években több száz más diákot, tanárt, papokat, olyanokat, akiktől a rendszer félt. Az ötvenes évek diktatúrájában a politikai elítéltek élete a börtönben – nagytatám szavaival élve – egy aknamezőn lépkedő emberéhez hasonlított leginkább. A vallatásokat, az éhezést, a betegségeket túl kellett élni, a foglyokat állandó rettegésben tartó kegyetlen és erőszakos börtönőröket elviselni” – mondta Horváth Krisztina.

A diák bevallotta: számára a történelem legcsodálatosabb tanulsága, hogy amikor ma nagytatája szemébe néz – aki 83 évesen kertészkedik, kirándul, és ha meghívják, bepattan az autóba, hogy Kolozsváron „élő történelemórát” tartson a diákoknak az ’56-os emlékeiről –,

„Ha nagytatám szemébe nézek, hitet látok. Hitet a Jóistenben, aki átsegítette minden nehézségen, és reményt adott neki a legsötétebb időkben is. Hitet a családjában, aki becsületre, kitartásra, tisztességre nevelte, és jóban-rosszban mellette állt. És hitet a szabadságért folyatott küzdelem értelmében, bármilyen kicsi is a siker esélye, és bármilyen nagy is az áldozat, amit követel” – mondta a tizedikes diák.

– fejtette ki a történész.

Hozzátette, az érdeklődő diákok úgy kerültek kézzelfogható közelségbe a történelemmel, hogy kézbe vehették a Doberdó-fennsíkról, az Isonzó völgyéből hazahozott karsztdarabkákat, srapnel ólomgolyókat, gránátrepeszeket, szovjet fogolytáborokból származó emléktárgyakat, leveleket, kanalakat, csajkákat, sőt olyan is volt, hogy akár a fogolyételek egyikét-másikát, például a mosatlan krumplihéjat is megkóstolhatták volna, ha akarják, merthogy azt is vittek magukkal. „Egyik alkalommal, egy budapesti Gulag–Gupvi konferencián a népes hallgatóság soraiban legalább kétosztálynyi középiskolás diák is ott volt, merthogy a tanárjuk szólt nekik: akit érdekel, eljöhet.

– fogalmazott a történész.

Folytatni kell a közelmúlt feltárását

Benkő Levente arra is kitért, Erdélyből hárman tagjai a Gulag–Gupvi-kutatók Nemzetközi Társaságának (GGKNT): felesége, Papp Annamária, Murádin János Kristóf és ő maga. „Örvendek, hogy Nagyenyedről és a Partiumból is csatlakoznak hozzánk munkatársak, s még inkább örvendek annak, hogy Magyarországról és Kárpátaljáról egyre több nagyon fiatal, de lelkes, és főleg jól felkészült történész kapcsolódik be az emlékmentő, feltáró munkába. Ugyanolyan örömmel tölt el, hogy itthon, Erdélyben, ezen belül Kolozsváron középiskolás diákok kezdeményeznek ilyen-olyan emlékezést, kis filmkészítést például ’56-ról, mert nézzük csak: tetszik, vagy sem, a biológiai óra mindenkinél ketyeg” – mondta Benkő Levente.

s a közelmúlt tanúi magukkal vigyék a megélt történelmet; s az sem lehet, és nem is szabad, hogy a mindmáig csak részben megismert közelmúlt feltárásának ne legyen folytatása és folytatója” – hívta fel a figyelmet Benkő Levente.

korábban írtuk

Pesti srácok, erdélyi srácok

Éppen 64 évvel ezelőtt, október 23-án robbant ki az 1956-os forradalom és szabadságharc, amikor a magyar nép úgy döntött, hogy maga megy a sorsa elébe. Mit üzen az utókornak és a nagyvilágnak az ötvenhatosok hőstette? Minderről Benkő Levente történész, újságíró beszél a Székelyhon TV ünnepi adásában.