Múltfeltárás és kollektív emlékezet

Mi volt az 1956-os forradalom szerepe a rendszerváltozásban, mit hozott a változás az ötvenhatosok életében? Az ötvenhatosok és a rendszerváltás kapcsolatát a személyes emlékeken keresztül mutatja be egy most megjelent könyv, amely a budapesti ’56-os Intézet Oral History Archívumának életútinterjúi alapján készült el. A könyv szerzője Molnár Adrienne, címe 89:56. Ötvenhatosok a rendszerváltásról.

Az Oral History Archívum életútinterjúiból Nagy Piroska 1988–89-es fényképeivel. Az elmúlt húsz évében készült több mint hatszáz életútinterjúból 89-et kiválogató Molnár Adrienne szerint a személyes emlékezetben 1988–89 a szabadság (újra)megtapasztalásának korszaka: „A június 16-i gyászszertartás a forradalom és az ötvenhatos elítéltek rehabilitálását, ugyanakkor a Kádár-rendszer végét jelentette. Az eufória rövid ideig tartott, a békés átmenetet a politikai pártok és a civil szervezetek közti konfliktusok, méltatlan csatározások követték. 1989. június 16. nagyon jelentős szerepet játszott ugyan a rendszerváltásban, de nem vált a változás sarokpontjává.”

Virtuális kerekasztal a rendszerváltásról

A kötetben megszólaló emberek közül vannak, akik felnőttként, mások gyerekként szereztek élményeket a forradalom napjaiban, vannak, akik maguk nem emlékezhetnek ugyan ’56 őszének történéseire, de szüleik tettei, majd a forradalom leverését követő megtorlás az életüket alapvetően meghatározta. Az emlékezők között vannak a forradalom leverése után szabadságvesztésre ítéltek, munkahelyüktől megfosztottak, emigrációba menekültek – és kivégzett vagy bebörtönzött ötvenhatosok évtizedeken át diszkriminált hozzátartozói is.

Megszólalnak néhányan a Kádár-rendszer ellenzékéhez tartozók közül, és olyanok is, akik akkor a hatalmat képviselték. Molnár Adrienne szerint személyes emlékezetük közös pontja, hogy az 1956 őszén történteket mindig is forradalomnak tartották. Közös volt az az igényük is, hogy a megtorlás során kivégzetteket méltóképpen el kell temetni, ezért június 16-át, Nagy Imre és mártírtársai temetését a magyar történelem katartikus pillanatának tartják.

A virtuális beszélgetés résztvevői felidézik a húsz évvel ezelőtti eseményeket, az euforikus hónapok hangulatát, még erős és lassan oldódó félelmeiket, bontakozó reményeiket, csalódásaikat, örömeiket, a szabadság hosszú idő után először megtapasztalt mámorító érzését, a titokban elföldelt kivégzettek felkutatását, megrendítő exhumálásukat, tényleges vagy jelképes eltemetésük és 1989. június 16. katartikus hatását. Bepillanthatunk a Történelmi Igazságtétel Bizottsága alakulásának részleteibe, a hatalommal folytatott politikai harcuk fordulataiba, eredményeibe és kudarcaiba – végül az ötvenhatosok között folyó lehangoló csatározásokba, csalódásaikba, megkeseredettségükbe.

A kiválasztott interjúk közül néhány 1989 elején készült – amikor a politikai harc kimenetele még kétséges volt –, rájuk a reményteli várakozás, az elbeszéléssel egyidejű eseményekre való reflektálás jellemző. Az egy-két, vagy akár húsz évvel későbbiek már eltávolodva, az azóta szerzett ismereteket, utólag megformált véleményeket is beépítve szelektálnak, értékelnek, magyaráznak. Az emlékmozaikok hol kiegészítik egymást, hol vitába keverednek, továbbgördítik a történetet, vagy visszalépnek az időben, hogy aztán egy-egy asszociáció trambulinjáról évtizedeket ugorjanak a jövőbe, majd újra vissza, a történet vagy az elbeszélés idejébe.

A forradalom kádári értelmezése

Az ötvenhatosokat több kérdés is megosztotta: kérdés volt például, hogy 1989. június 16-án szabad volt-e a ravatalhoz engedni a pártállam vezetőit. A másik a kárpótlás és az ötvenhatosok megbecsültségének kérdése. Sokan csalódtak, mert helyzetük nem változott jelentősen. Molnár Adrienne szerint „csalódás leginkább a vidéken élő, családos, szakképzetlen munkásoknál jelentkezett.

Nekik a Kádár-korszakban nem vagy csak korlátozottan sikerült visszailleszkedniük a társadalomba. A fővárosi értelmiségieknek vagy a fiatalon szabadult, mobilabb szakmunkásoknak könnyebben ment. Ők főként a jogi és erkölcsi rehabilitációért küzdöttek, és azt meg is kapták.

Közülük többen kerültek megbecsült funkcióba a kilencvenes évek elején.” 1988 volt a Kádár-korszak utolsó kitöltött esztendeje, ugyanakkor a rendszerváltó folyamat kezdőéve, januártól decemberig a változások a rendszer szinte minden pillérét megrendítették. Az 1956-os forradalom kádári értelmezését, amely a rendszer kvázi legitimitását adta, az ellenzék egyre nyíltabban kérdőjelezte meg: álláspontjuk szerint ’56 újraértelmezése nélkül elképzelhetetlen érdemi politikai változás. A szamizdatokban mind több rendszerkritikai írás látott napvilágot, és szaporodtak a nyilvános viták is.

Kegyelet és rehabilitáció

A hatalom csak 1989 elején változtatta meg harminc évvel korábban kinyilatkoztatott forradalomértékelését, de a „temetetlen holtak” kérdésében már 88 nyarán engedett. A tabuk helyét az emlékezés és a múltfeltárás sürgető kényszere vette át. A májusban megalakult Történelmi Igazságtétel Bizottsága (TIB) rehabilitációs és kegyeleti követelésekkel lépett fel, a történeti kutatások szükségességét hangoztatta. A hatalom első reakciója az elutasítás volt, ám közben a Belügyminisztérium – a pártvezetés kezdeményezésére – titokban elindította a Nagy Imre-perben kivégzettek sírhelyének felkutatását.

Januárban még betiltották Ember Judit Menedékjog című dokumentumfilmjét, amely a jugoszláv követségről elrabolt és Romániába hurcolt Nagy Imre-csoport sorsát dolgozta fel, október 23-án azonban – noha nyilvános megünneplését meghiúsították – már nem akadályozták meg, hogy a Jurta Színházban  a forradalom kitörésének napjáról maguk az érintettek emlékezzenek meg, decemberben pedig az Igazságügy-minisztériumban fogadták a Nagy Imre-perben kivégzettek hozzátartozóit, hogy az addigi folyamatos elutasítások és harminc év titkolózás után tárgyaljanak velük a földi maradványok kiadásáról.

Egyre jobban érződött, hogy a hatalom elbizonytalanodik, s bár időnként próbált erőt mutatni, mind többen csatlakoztak a korábbi években létrejött és ekkorra megerősödött ellenzéki csoportokhoz, az általuk szervezett megmozdulásokhoz. Március 15-én, június 16-án és október 23-án az ellenzéki rendezvények több helyszínére is mozgósították a rendőrséget, és október 23-án a Batthyány téren csak a TIB egyik vezetőjének néhány perces beszéde akadályozta meg a tüntetők elleni rendőri beavatkozást. De nem léptek közbe a bős–nagymarosi vízlépcső megépítésének osztrák támogatása és a romániai falurombolás elleni tüntetésen sem.

Nem ellenforradalom, hanem népfelkelés

Az 1988-ban elindult folyamat 1989-ben feltartóztathatatlanná vált, az MSZMP vezetői nem tudták visszaverni a többfrontos támadást. Engedtek a temetetlen holtak, a forradalom értékelése, a nyilvánosság, a gyülekezési és egyesülési jog, a többpártrendszer, a sztrájkjog, a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok, a nyugati határzár, a határon túl élő magyarok és a Kádár-rendszer sok más tabujának kérdésében. 1989. január 26-án a kormány jóváhagyta Nagy Imréék eltemetésének tervét, január 28-án Pozsgay Imre rádiónyilatkozatban jelentette be, hogy az általa vezetett munkabizottság történelmi albizottsága úgy értékelte, hogy 1956-ban Magyarországon nem ellenforradalom, hanem népfelkelés zajlott le.

Március 29-én a Rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellájában a nyilvánosság kizárásával megkezdődött Nagy Imre és mártírtársai kihantolása, de az eseményről a sajtó folyamatosan tudósított. Február 22-én törölték az állami ünnepek sorából november 7-ét, és elrendelték a koncepciós perek felülvizsgálatát, májusban az Igazságügy-minisztérium közzétette az 1956. december 20. és 1961. december 13. között a bíróságok által halálra ítélt és kivégzett személyek – a büntetés-végrehajtás adatai és a bírósági iratok alapján összeállított – névsorát.

A Minisztertanács június 14-i nyilatkozatában kegyelettel emlékezik Nagy Imrére és sorstársaira, az „1956-os népfelkelés és nemzeti tragédia valamennyi áldozatára”, osztozik a hozzátartozók gyászában. Az egész nemzet fejet hajtott ’56 mártírjai előtt. A tiszteletadásban részt vettek a diplomáciai testületek, a magyarországi egyházak képviselői és számos ország vezető politikusai.