Mindig van hely

„A fát a kicsik díszítik” – mondja. A kicsik, Ágoston és Péter csak a családban a kicsik, hiszen már a legfiatalabb gyermek, Péter is 15 éves. Mivel a hattagú családban csak az édesanya, Krisztina képviseli a szebbik nemet, a fiúk sütnek, főznek, takarítanak mellette a karácsonyi készülődés során. Othniel, az elsőszülött a főzésben, Sámuel és Ágoston a sütemények elkészítésében jeleskedik.
Közülük Othniel csatlakozik hozzánk – ő kerekíti tovább édesapja karácsonyi gondolatait. Miközben beszélgetünk sütemény, víz kerül az asztalra, Krisztina is be-bejön, ám a ház asszonyát folyton elszólítják teendői.

„Nagycsaládból származom, és a maga során apám is még nagyobb család tagja volt, hiszen lelkészként neki is gyülekezete volt. Maradandó emlékeket hordozok a karácsonyról, és ezt is viszem tovább, hiszen élményszerűen hozom magammal ezeket az ünnepi forgatókönyveket” – kezdi el Péter. „A családban való ünneplésnek volt valami különlegessége nálunk; nem volt mindig magától értetődő, hogy otthon van apánk. Amikor végül szabadult, és parókiát kapott, az együttlét volt az ünnep” – mosolyog és beszélgetésünk során kikerekedik egy régebbi történet is: az az időszak, amikor hat év fogság után újra együtt karácsonyozhatott Visky Ferenc és családja.

Szentestén megölelik egymást
Péter a hagyományok mentén írja le az ünnepet. Szentestén a templomi együttlét után visszavonul a család, és a vacsora elfogyasztásával veszi kezdetét családi szertartásuk. „Pontos rituálé szerint történik minden; mindenki kap egy kártyát, amelyen egy neki szóló gondolatot fogalmazok meg, majd imádkozunk, akár hangosan is. Ez a személyesebb mozzanata a karácsonynak. Majd sorba állunk és mindenki megöleli a másikat” – osztja meg a szenteste forgatókönyvét Visky Péter. Ezt követi az ajándékosztás, amely már oldottabb, derűsebb pillanata az ünnepnek.
Mint mondja, ezt a forgatókönyvet még gyerekkorából hozta magával. „Mi tízen voltunk a családban, a hét gyerek és a fogadott leány; a karácsony forgatókönyve ugyanez volt. Így vitték tovább a testvéreim is, így történik ez szentestén Aradtól Nagyváradig és Kolozsvártól Marosvásárhelyig” – mondja.
Othniel hozzáteszi: számára is nagyon fontosak ezek az együttlétek, főleg szentestén „a megbocsátás-jelenet”, amikor a családtagok körbeölelik egymást, bár azt is elmondja: egyelőre elképzelhetetlennek tartja, hogy neki valaha bármilyen hagyományt is tovább kellene vinnie. „Néhány éve hallottam egy előadást, amelyből az a gondolat ragadott meg a leginkább, hogy az apa egyfajta védőpajzs a fiú és Isten között, és ha meghal az apa, akkor elvész ez a védelem: ezért is elképzelhetetlen számomra, hogy nekem kelljen továbbvinnem a hagyományokat” – mondja, és édesapja hozzáteszi: ő is most, szülei halála után szembesült ezzel. „Rámszakadt a felismerés, hogy akivel olyan jó volt tanácskozni, nincs már, egyedül kell döntenem” – mondja.

Ünnep. Csendesség
Az édesanya, Krisztina az ünnepre való készülés perceiről beszél. Elmondja, az ünnepi nyüzsgésben az tud csendet jelenteni számára, ha egy-egy gondolat eljuthat a szíve mélyére, ha magyarázatot, megoldást talál egy-egy problémájára. Számára nehezebb elfogadni, hogy „nagy tempóval” érkezik az ünnep.
„Maroscsúcson kezdtem a lelkészi szolgálatot, egy eldugott szórványgyülekezetben – akkor, ott, több idő jutott az ünnep előtti csendességre. A városban érezhetően felpörgött az életritmus, nem beszélve arról, hogy nemcsak két egyetemistánk van a családban, hanem három is (Krisztina nemcsak a gyülekezet kántora, hanem negyedéves orvostanhallgató is). De harcolunk a feszültség ellen. Hoztunk egy családi határozatot, miszerint nem kell mindennek tökéletes rendben lennie, nem baj, ha olykor fut a konyha – a lényeg, hogy ne legyen bennünk kimerültségből fakadó feszültség, hogy megélhessük az ünnep csendjét” – kapcsolódik felesége gondolatához a családfő. Mint mondja: az ünnepnek pontos és fontos szerepe van egy ember életében, de nem mindegy, mire használjuk. Az ünnep a nyugalomba vonulás alkalma, a feltöltekezésé, de ha nem jól használjuk, akkor éppen az ünnep merít ki a legjobban. „Nem véletlen, hogy a tömény unalmat is jelentheti az ünnep” – teszi hozzá.

Nagycsalád egy nagyobb családban
Az hamar kiderül, hogy nem könnyű a lelkészcsalád élete – hiszen édesapjukat, főként így ünnepek előtt, „elszippantja” a gyülekezet: a nagyobb család karácsonyára való készülés. Péter mondja ki, hogy ez a kihívás: megtalálni a család helyét a nagyobb családban, úgy hogy ez feszültségmentes legyen, vagy minél kevesebb konfliktusra adjon lehetőséget. Hiszen kevés idő marad a szűk családra már szentestén is – a gyülekezet ifjúsági csoportjai jönnek kántálni, majd karácsony első napján, a kórus is.
„Ilyenkor bejönnek a karácsonyi történetek. Apám, aki kedvelte a kérdezve elmélkedést, egyszer azt vetette fel, hogy gondolkozzunk el azon, tényleg nem volt hely abban a fogadóban? Hiszen a Szentírás is így mondja: nem volt hely. El lehet képzelni, népszámlálás volt, telve voltak a fogadók, de tényleg nem volt hely? Mi lett volna, ha a fogadós átadja a saját szobáját Máriának?... Ezek megmaradnak az emberben. Mert mindig van hely. Nincs olyan helyzet, hogy ne lenne hely. Ezért van karácsony. A mindannyiunkat befogadó Isten testet öltött, hogy mi is el/befogadni tudjuk egymást. Nem kell kiszorítanunk egymást” – mondja Péter. „Mindenkinek jó, ha Jézus növekszik az életünkben” – magyarázza János evangéliumából Keresztelő János hitvallását: „Annak növekednie kell, nekem pedig alább szállanom”(Ján 3, 30).