Megtört acél, megtört resicabányai magyarok – negyed évszázada vívódnak a közösségleépítő iparösszeomlással a bánsági városban

Szucher Ervin 2019. február 12., 09:37

Az elöregedés, illetve a nehézipar szinte teljes összeomlása szülte tömeges elvándorlás a resicabányai magyarságot is megtizedelte. Bár lelkes közösségépítőkből ma sincs hiány, a magyarság széteső szekerét nehezen sikerül mindig azonos irányba tolni.

Vakvágányra terelt múlt. A romániainak mondott első gőzmozdony, amelyet az 1872-ben Magyarországhoz tartozó Resicabányán gyártottak Fotó: Szucher Ervin

A Salzkammergutból és Stájerországból Resicabányára telepített osztrák mesteremberek, a Szepes és Liptó vármegyéből oda költöztetett szlovák szakik rég elfogytak; jobbára elrománosodott utódjaik is már csak hírmondóban maradtak a bánsági településen. Pedig még Trianon után is háromszor annyian vallották magukat németnek, mint románnak. Az elöregedés és a nehézipar szinte teljes összeomlása szülte tömeges elvándorlás a helyi magyarságot is megtizedelte.

A valamikor virágzó bánya- és kohóművekkel, acéltermeléssel, mozdony- és fegyvergyárral rendelkező Krassó-Szörény megyei városban mára mintegy ezerötszázra zsugorodott a magyarság lélekszáma.

Az idősebb nemzedéket még érdekli a fel-fellángoló közösségi élet, a fiatalabbak – akik még nem hagyták el a Berzava menti települést – számítógépük és okostelefonjaik előtt lelik boldogságukat. Ami viszont ennél is elkeserítőbb, hogy a magyarság széteső szekerét sem sikerül mindig azonos irányba tolni Resicabányán.

A Nápolyi Királyság 1793-ban rendelt húszezer gránátja, a 19. század derekán gyártott első gőzgép, a több mint másfél száz esztendőre „visszanyúló” vasúti sínek, Magyarország első, 1872-ben pöfékelni kezdő gőzmozdonya mára legfeljebb emlék maradt. Mint ahogy a monarchia­beli Magyar Nyelvterjesztő Egyesület, a Brodnyánszky János műbútorasztalos által létesített többnyelvű munkásképző egylet, az önálló magyar iskola, Nagy Péter egyházi főgondnok, a tizenkilenc évig működő Resicai Lapok, amelynek végére Trianon tett pontot, vagy akár a szocialista korszak virágzó magyar művelődési élete.

Emlék maradt a lüktető élet

Mindarról, ami szép volt, a resicabányai magyarok többnyire csak múlt időben beszélnek. A kívülálló azt hinné, hogy ez mindössze az idősödés jele, amikor megszépül a múlt, vagy legendává növi ki magát az elődök története. Pedig nem: a múlt század elején Németresica és Románresica községek egyesítéséből született településen élő magyarok mintha tényleg kissé megfáradtak volna, és nem hinnék, hogy még van tovább.

A nehézipar teljes megroppanása, a demográfiai mutatók vagy az évekre visszanyúló belső harcokból maradt tüskék az ő pesszimizmusukat támasztja alá. A rendszerváltás utáni négy és félezerből kevesebb mint kétezren maradtak. Öregek, nyugdíj előtt állók, vegyes házasságban élők.

Sötét kilátások. Az a legnagyobb gond, hogy hiányzik az utánpótlást jelentő fiatalság Fotó: Resicabánya polgármesteri hivatala

Pedig micsoda pezsgő közösségi és művelődési élet zajlott nem is olyan régen a Szemenik lábánál! A megőszültek most is nosztalgiával emlegetik azokat az időket, amikor a helyi magyarság színjátszó csoportja 1958-ban nagy sikerrel mutatta be a János Vitézt, a Teister bácsi, Cziczeri, Balogh, Dercze, Ürmöczky alkotta dalárda egyre másra kapta a meghívásokat, Maca néni örömmel varrta a fellépők ingeit, a 70-es években bemutatott, Falu végén kurta kocsma című összeállítás eljutott a Bánság minden szögletébe…

„Azok voltak az igazán szép idők! – sóhajt fel Pénzes Béla, a vaskohászati kombinát valamikori főmestere. – A Madosznak irodája volt a kultúrházban, most is emlékszem, a 66-os szoba volt a miénk. Az igazgató mindent megengedett, egy ideig jóformán azt játszottunk, amit akartunk. Amikor egy kis gond adódott, s az elvtársak valamiért húzták az orrukat, megoldottam: a húsfeldolgozó vállalattól vittem a fél disznót, és máris minden a lehető legnagyobb rendben volt.”

Előfordult, hogy a szüreti bálra hétszázötvenen váltottak belépőt, ami resicabányai szinten nem soknak, hanem rengetegnek számít. Nem volt olyan mulatság, amely ne húzódott volna el hajnalig – egy olyan időszakban, amikor a lakodalmakra is csak éjfélig adtak engedélyt. Jöttek az erdélyi színtársulatok, vendégszerepeltek a népi együttesek, nyüzsgött a nézőtér. Ám az évek teltével az erősödő kultúrcenzúra a magyar műkedvelőket is elérte. A Cigányszerelem című operettet nem sokkal a bemutató előtt tiltották be, a dalárda tagjait pedig arra próbálták rávenni, hogy igazoljanak át a román csoportba.

Rácz Virág Vilma lánya lehetne Pénzes bácsinak, de még így is szép emlékeket őriz a múlt rendszerből. Amikor apja az első rendezvényre készült vinni a tinédzserkorú gyerekeit, a testvérek sírva tiltakoztak, mert fogalmunk se volt, eszik-e vagy isszák-e a kultúrát. Ez 1985-ben történt; azóta el sem tudják képzelni az életüket magyar művelődési események nélkül. A középkorú hölgy büszkén vallja, teljes életét meghatározta a valamikori dalárda. Éppen ezért rögtön az 1990-es évek elején megalapította a néhai táncoktatóról, Cziczeri Béniről elnevezett együttest. Nem volt olyan bál a Bánságban, ahová ne őket hívták volna, Magyarországra pedig oly sűrűn jártak, mintha a szomszéd település határát lépnék át.

Sajnos a mi gyerekeinket, beleértve az enyémeket is, a népzene, a néptánc meg egyáltalán a hagyományőrzés nem érdekli...”

– szomorodik el a tősgyökeres resicai asszony.

Pénzes Béla és Rácz Virág Vilma az egykori kultúréletet siratja vissza Fotó: Szucher Zsuzsanna

Nemcsak a fiatalokkal van gond, a vegyes házasságban élőket is nehéz megszólítani. Míg számos más erdélyi településen a román férjek, feleségek közül sokan szívesen bekapcsolódnak a magyar művelődési életbe, a resicabányai kultúrszervezők keserű tapasztalatokkal rendelkeznek. Pénzes Bélának főként a férfiakról van lesújtó véleménye; mint mondja, többségük „papucskormány” alatt tengődik.

Ha a román asszonyka nemet mond a magyar rendezvények látogatására, abból soha nem lesz lehet vagy esetleg: a nem az mindörökké nem marad.

A szerteágazó közösségi élet nem a szocializmus évei alatt kezdődött: Keresztes József református lelkész már jóval azelőtt felmérte a resicabányai magyarság igényét és potenciálját. Kilenc évtizeddel ezelőtt, 1928-ban megépítette a Templom és Iskola Központot, amely az istenházán kívül óvoda- és iskolaépületet, tanári lakásokat és paplakot foglalt magában. A feljegyzések szerint volt olyan évfolyam, amikor szeptemberi becsengetéskor száznegyven-százötven magyar diák sorakozott. A 48-as államosítási hullám csodával határos módon elkerülte az egyház nevére telekelt ingatlanegyüttest, azonban a rablási akció kiötlői a lelkészről nem feledkeztek meg. Munkáját ellehetetlenítették, majd koholt vádak alapján eltávolították. Ezzel lezárult a resicabányai magyarok első, leggyümölcsözőbb korszaka.

Sok helyről sokfélék

Nem is olyan régen egy újságinterjúban a helyi református lelkész, Megyasszai Attila azt fejtegette, hogy a szórványnak akkor lenne jövője, ha a magyar állam masszív tőkeinjekcióval, gazdasági „betelepítéssel” segítené. És akkor a fiatalok maradnának, s talán mások is jönnének… Jelen helyzet szerint kevés esély mutatkozik arra, hogy valaha is megtudjuk, mindez életképes elképzelés vagy hiú ábránd.

Azonban tény és való, hogy ma is akadnak olyanok, akik a tömbből érkezve Resicabányán keresik a boldogságot.

Székely Zsolt a lánya férjhezmenetele után, 2005-ben hagyta ott Szatmárnémetit a bánsági városért. Az idősödő mérnök könnyen feltalálta magát: előbb érdeklődni kezdett az RMDSZ és a helyi magyarság felől, aztán hamarosan bekapcsolódott a közösségi életbe. Ma már a Hóvirág dalkör oszlopos tagja; mint mondja, a szatmári barátai el is csodálkoztak azon, micsoda nótafává nőtte ki magát.

A magyarsárosi Szabó Anna, valamint a Szatmárnémetiből áttelepült Székely Zsolt és Cziple Günther megszerette a bánsági várost Fotó: Szucher Zsuzsanna

„Otthon valamikor minden egyes születés- meg névnapot három napon keresztül ünnepeltünk, énekeltünk. De három-négy dalnál többnek még így sem ismertem a szövegét egyik végétől a másikig. Ma már több mint kétszázat fújok kívülről” – büszkélkedik. A történet egy teadélutánra vezethető vissza, amikor a társaság egyik tagja egy szöveggyűjteményt talált az irodai szekrény mélyében. Nem sokkal később egy szolnoki citerás kar volt az egyház meghívottja, fellépésük után pedig a magyarországiak arra biztatták vendéglátóikat, hogy próbálkozzanak ők is.

Cziple Günther is Szatmárról érkezett a bánsági ipari városba, de annak már idestova három évtizede. Ide szólt a mérnöki kinevezése, amit 1987-ben egy kisebbséginek lehetetlen lett volna fölülírni. Szabó Annát és férjét szintén a szocializmus vetette a Berzava partjára. Mindketten Maros megyéből származnak, színmagyar falvakban nőttek fel: az asszony Magyarsároson, a férfi Ravában. Időközben elváltak, lányuk Németországban telepedett le, de Szabóné semmi pénzért nem hagyná el Resicát, annyira megszerette a várost és a közösséget.

A helyi magyarok „kataszterét” vizsgálva hamar kiderül, hogy a legtöbbjük Erdély más szögleteiből származik. Nem is tagadják: 1989 előtt a lakás, a munkalehetőség és a méltányos fizetés vonzotta az ország nyugati szegletébe.

„Ez a sokszínűség a hagyományok hiányában és a kapcsolatok lazaságában mutatkozik a leginkább. Az itteni magyarok zömét nem érdekli a másiknak a sorsa, élete, de a közösségi programokba sem kapcsolódnak be egykönnyen. Sokan csak a magyar adók nézésében és az anyaországba való átruccanásokban élik ki magyarságukat” – véli Cziple, amikor a resicai magyarokra mint közösségre terelődik a szó.

A város büszkeségei, a parkban kiállított, egykoron itt gyártott gőzmozdonyok Fotó: Szucher Ervin

Egy „elrománosított” RMDSZ-gyűlés következményei

Összetartó közösségről már csak azért sem lehet beszélni, mert

számos RMDSZ-tagban mély sebet hagyott a 2010-es közgyűlés.

Akkor a Megyasszai Attila köré csoportosuló magyarok arra a következtetésre jutottak, hogy tisztes úton képtelenség leváltani az akkori megyei elnököt, Bálint Mihályt. A Krassó-Szörény megyei magyarság teljes leépülésétől a govondári anyanyelvű óvodák és az elemi oktatás felszámolásáig, a gondolkodó és tenni akaró személyek félreállítástól a román szavazók beszervezésével elcsalt választásokig sok mindent róttak a közelmúltban elhunyt RMDSZ-vezető számlájára. A központi vezetés nemcsak hogy szárnya alá vette a regnáló elnököt, de a következő évben Ezüstfenyő díjjal tüntette ki.

Rácz Virág Vilma bő fél évtizedig töltötte be a helyi RMDSZ-elnöki tisztséget. Aztán egy szép napon megelégelte, és lemondott. Sírt a lelke, hiszen úgy érezte, addigi munkája kártyavárként dől össze. Cziple Günther is azok közt van, akik előtt becsukódott a „tulipános láda”. Most is keserű szájízzel emlékszik arra a gyermektáborra, amelyet a Szemenik-hegység festői környezetében, a ferencfalvi tó partján 2007-ben szervezett.

Az irodából felszóltak, hogy a táborba ellátogatnak az RMDSZ Bukarestből és Kolozsvárról érkező fejesei, készüljünk fel, fogadjuk őket méltóképpen, és lássuk vendégül egy-két napig. Jöjjenek, mondtam, szívesen látjuk, de ha maradnak, fizessenek. Én nem tudom a gyermekek pénzéből napokig etetni-itatni-altatni őket!”

– idézi fel a szakításhoz vezető okot Rácz Virág Vilma bólogatásai közepette az építészmérnök-közgazdász. A volt elnök asszonyt is megbotránkoztatta a felsőbb vezetés ukáza. Mint mondja, egy-egy RMDSZ-csúcsvezető bankszámlája vastagabb, mint a táborban részt vevő harmincöt-negyven Krassó-Szörény megyei magyar gyermek szüleinek az összvagyona.

Kun László, az RMDSZ-közeli Platanus Kulturális Egyesület vezetője másként látja a dolgokat. Szerinte a református pap az, aki a vitát gerjesztette. Mert hát hol írja, hogy románokat nem lehet felvenni az RMDSZ-be? Mint ahogy azt sem, hogy aki ma tagságot szerzett, holnap ne szavazzon. Ilyen körülmények közt, közel egy évtized elteltével a 2010-es tisztújítás után, van-e esély a béke megkötésére? „Rajtam nem fog múlni, hiszen eddig is próbáltam közvetíteni” – állítja az ideiglenesen Bálint helyébe lépett Kun.

Apadásban. Mára mintegy 1500-ra zsugorodott a magyarság lélekszáma Fotó: Resicabánya polgármesteri hivatala

Építkező magyarság

A resicabányai magyaroknak valamiféleképpen tovább kellett és kell lépniük: mind az ominózus választáson, mind pedig az RMDSZ-elnök hirtelen halálán. A kiábrándult magyarok nem álltak be más pártba, mert a lelkész szerint az még nagyobb megosztáshoz vezetett volna. Megyasszai újjáalakította a valamikori Templom és Iskola Szórványegyesületet, a parókián egy tíz-tizenöt fős, többnyire vegyes házasságból származó gyermekből álló csoporttal megnyitotta a meghosszabbított programú anyanyelvű óvodát, pedagógusokat hozott és alkalmazott, telket vásárolt, és játszóteret készül építeni.

Megyeszerte beindult a Petőfi-program, és lépcsőházról lépcsőházra próbálják feltérképezni a környékbeli városok, Nándorhegy, Boksánybánya, Oravicabánya, Aninabánya, Újmoldova magyarságát. Ébresztő néven havilapot adnak ki, bekapcsolódnak a Bánsági Magyar Napok rendezésébe, ismét hívogatni kezdték a városba a temesvári színházat, a gyermekeket téli nyelvápoló táborba küldik, magyar bálokat szerveznek.

Ezzel párhuzamosan a Platanus is szervezi a maga hagyományőrző tevékenységeit, támogatja a daloskört és a római katolikus plébános vezette kórust. A nagy gond csupán az, hogy sem az egyik, sem a másik oldalon nem bukkan fel az utánpótlást jelentő fiatalság. És ez egy olyan megállapítás, amelyben mindkét fél képes egyetérteni.

Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
Hallgassa online rádióinkat