Magyarországi és erdélyi elmegyógyintézetek ápoltjai táboroznak a Jod-völgyében

A Maros partjától hosszú, göröngyös út vezet a marosvécsi kórházotthon Jod-völgyi sátortáborához. Arról, hogy jó irányba haladunk a falu református templomába igyekvő néhány táborlakó biztosít. Valamivel fennebb a boltba tartó kisebb csoporttal találkozunk. A ratosnyai önkormányzat által 49 esztendőre felajánlott húszáras Jod-völgyi táborozóhely azonban nem ürült ki: maradtak anynyian, hogy az ebédfőzésben tudjanak segíteni. Amint az anyaországi személyzet tagjai mondják, a legtöbbjük szívesen kiveszi a részét a munkából. A férfiak a favágásban segédkeznek, a nők krumplit, hagymát pucolnak, étkezés után pedig mosogatnak.

Nem sok idő telik el, és a mintegy 150 literes üstben rotyog a szakolyiak főztje, a slambuc. A paprikás krumpli észak-magyarországi változata az ápoltak egyik kedvenc eledele. A szakolyi és marosvécsi kórházotthonok személyzete ennek csak örülni tud, mint ahogy annak is, hogy a táborlakók kimondottan jól érzik magukat. „Mi is meglepődtünk azon, hogy a nomád körülmények ellenére mindenki milyen ügyesen feltalálja magát” – mondja Kapócsné Néző Erzsébet, a vendégek foglalkoztatási koordinátora. Mint megjegyzi, a legtöbben előszeretettel sétálnak, málnásznak és gombásznak a tábort körülvevő erdőkben, szívesen ülnek le társasjátékot játszani, de leginkább a délutáni focinak és azt követően a patakban való lubickolásnak örvendenek.

„A foci lényegében a nevetésről, és nem a játékszabályok betartásáról szól” – fejti ki, majd felelevenítve az egy nappal korábbi mérkőzést, a többi asszonynyal együtt elneveti magát. A szabadidő megszervezéséért felelős Adorján Emília Edit igyekszik a táborban változatos, szórakoztató és szellemi kikapcsolódást nyújtó programot öszszeállítani. A táborvezető szerepét betöltő Taborán Balázs marosvécsi gondozó szerint a „napi műsorban” az is megtalálja a kedvenc számát, aki temperamentumosabb, de a csendesebb táborlakó is.

Istentisztelet, fagyizás, pingpongozás

„Jól érezzük magunkat, tetszik itt” – válaszolja az anyaországból érkezett Talpas Zoltán. A fiatalembert az erdei séták, társasjátékok és a tábortűz körüli diszkó fogta meg a leginkább. Először jár a Jod-völgyében, de mint mondja, jövőre ismét szeretne visszatérni. Amikor azt kérdezem, tudja-e, melyik országban van, néhány másodperces gondolkodás után rávágja: Romániában. „Zoltánnal egészen jól lehet kommunikálni, csak most egy kicsit megszeppent, kérdezte is utólag, hogy valami rosszat tett, azért faggatjuk” – árulja el kicsivel később Adorján Emília Edit. Szintén a séták és a táncestek aratták a legnagyobb sikert a jóval bőbeszédűbb „házigazdák” körében is.

Papp Csilla ellenben a természet csendjét értékeli a leginkább, míg Olga Panţi szívesen veszi ki részét a konyhai munkából. Ezzel szemben Simona Daniela Trif a délutáni focimeccset várja izgatottan, és arra készül, hogy megkeserítse férfi ellenfelei életét. A fagylaltot nyalogató társaság másik tagja, Sófalvi Anna azt állítja, hogy akár ezerszer is eljönne egy ilyen táborba. A betegek között nincsenek kommunikációs gondok, a marosvécsiek között jócskán akad olyan, aki ért magyarul, vagy ha nem, segítségül hívja tolmácsolni képes társát.

A táborozók szinte napi vendégek a jodtelepi református lelkész, Nagy Ferenc parókiáján. Legszívesebben a pingpongasztalt veszik igénybe, ami nem is csoda, hisz a magyarországi vendégek körében olimpiai bajnok is akad. Algács Dezső két aranyérmet nyert a szellemi fogyatékosoknak kiírt 2007-es sanghaji olimpián. A férfi azért nem jött el újra Jodtelepre, mivel otthon újabb fontos, szeptemberben tartandó versenyre készül. „Nemcsak asztaliteniszezni járnak le, hanem az istentiszteletekre is bekérezkednek – románok, magyarok egyaránt. Soha nem volt gond velük, még azok is figyelemmel követik a szertartást, akik esetleg nem értik. Nagyon örülnek, hogy eljöhetnek a templomba” – meséli a lelkipásztor.

Több mint elmegyógyászat

Kérdésünkre, hogy a személyzetnek hol van több dolga, egy sátortáborban vagy az intézményben, a kórházotthon falai között, az az egyöntetű vélemény, hogy gondok itt is, ott is akadnak. Az egyik szakolyi gondozónő, Posán Lászlóné szerint azonban sokat számít, hogy a betegek rendszeresen kilátogatnak a világba. „Mivel sokat járunk velük, már tudják, hol miként kell viselkedni, mit illik és mit nem. Az egynapos kiruccanásoktól az efféle, egyhetes kirándulásokig számos kikapcsolódási akciót szervezünk számukra. Legyen az kirándulás vagy akár plázalátogatás, mozizás” – sorolja.

A vécsiek ugyan nem járnak bevásárlóközpontokba és moziba, a filmeket, rajzfilmeket az intézet DVD-lejátszóin nézik. Ellenben gyakran viszik őket a marosvásárhelyi állatkertbe, és jelen vannak Vécs minden fontos ünnepén. „Azonkívül, hogy rendszeresen lejárnak a cukrászdába, a faluba, a személyzet családi eseményeire is hivatalosak” – meséli az intézmény igazgatója. Pokorny László fontosnak tartja kiemelni azt a kapcsolatot is, melyet a mintegy ötven kilométerre fekvő mikházi intézet lakóival ápolnak.

„Az elmúlt tizenhat-tizenhét év alatt több komoly, mondhatni irigylésre méltó párkapcsolat alakult ki a két intézmény női és férfi ápoltjai között. Ezeket hetente igyekszünk életben tartani. Hol a mikháziak jönnek hozzánk, hol mi megyünk oda” – magyarázza. Szerinte nagyon fontos, hogy betegei emberhez méltó életet éljenek. Éppen ezért egy elmegyógyászati kórházhoz viszonyítva a marosvécsi központban nem egy-két, hanem három-négy pilléres rehabilitáció folyik. Az elengedhetetlen gyógyszeres kezelés és a pszichoterápia mellett nagy hangsúlyt fektetnek a szociális integrációra, valamint a napi programokon való részvételre.

„A kézművesműhelyekben való elfoglaltságoktól a művészterápiáig és a táncterápiáig mindenfélébe bevonjuk betegeinket, akik nagy élvezettel vesznek részt a programokban” – vázolja az igazgató, aki joggal büszke az ápoltak verseire, színjátékaira, kézművestárgyaira és nem utolsósorban egészségi állapotára.