Locsolkodás itt is, ott is

„Tudod, az én klienseim máridősebbek, mert nem vágok olyan cakkos frizurákat. Afiataloknak hiába bizonygattam, hogy nem tévévagy rádió jön, nem szerepelni, csak beszélgetnikell, mégsem akartak kötélnek állni, aztmondták, nem is járnak locsolni. Az is igaz, hogynagyon sokan Magyarországon dolgoznak, nem olyan a falu, mintrégen volt” – ecseteli a Hargita megyei településlakosságának helyzetét a borbély. Végülmégis érkezik a hír, hogy a hatvanas éveiderekán túl járó Gábos Istvánbácsi és a nála húsz évvelfiatalabb Lázár Béla, a „kultúrigazgató”vállalkoznak: elmondják, hogyan is zajlott-zajlik ahúsvét másodnapja. Bélának kéttizenéves fia van, reménykedem, hogy általukmégiscsak közelebb kerülünk a mához is.

Meglocsolt plébános

Gábos István bácsiérkezik előbb a találkozóra, ízes, kerekmondatokban beszél, miközben a nyelvoldónak szántsörből kortyolgatunk. „Adtam én már interjúta rádiónak is, szerepeltem színpadon is, nemizgulok. Mondom, ahogy gondolom, aztán te kijavítod”– rögzíti a szabályokat, és mármesél is. „Gyermekkoromban úgy volt, hogy a szülőkmeghagyták: a rokonokhoz, szomszédokhoz, akeresztszülők leánykáihoz el kell menni locsolni.Ez kötelező volt. Édesanyám reggel ellenőrizte,rendesen öltöztünk-e, van-e zsebkendőnk, kölnink,hogyan köszönünk, ha bemegyünk egy házhoz.Mindenütt verset is kellett mondani, nem egyilyen-olyan-akármilyent, mint most, hanem egy komoly verset,amire megtanított édesapám” – meséli.Kanyarog a történet, de a legtöbb mondatot olyanszabatosan fogalmazza meg, hogy azonnal leírható.Közben utasításokat is ad: „ebből csak az afontos” vagy „ez nem lényeges”; a tegezésrőlmagázásba vált, talán mert közösés fontos munkát végzünk, meg kell adni atiszteletet. Már nem az ismerőse vagyok, hanem a „közönség”,akiknek csak ő tudja elmesélni a lényeget. „Alegtöbb helyen tojást adtak a locsolónak, mertakkoriban nemigen volt pénz, de adott cukorkát is,akinek volt, vagy almát. Akadt olyan ház, ahol mégvolt tavasszal alma, mert a lövétei gyümölcstermésakkor is gyenge volt, talán a mainál is gyengébb,nagy becsülete volt az almának. Mise után, miutána tisztelendő urat is meglocsoltuk, elindultunk, mert délutánigis eltartott, míg az egész faluban a rokonságotösszejártuk. Lámpalázban voltunk, sokszor amise alatt is azon járt az eszünk, hol, melyik házbankezdjük a locsolást, hová kell még menjünk”– meséli.
„Meglocsolták a tisztelendőurat?” – kérdem. „Meg hát, persze; hát őadott legtöbbet a locsolásért” – jön aválasz. Hiába próbálok azonban többetmegtudni arról, hogy jön a plébános atermékenységvarázslásként húsvétmásodnapján meglocsolt lányok, asszonyok sorába.Folytatódik a közönségnek szólótörténet, István bácsi nem hagyja magátkizökkenteni. Ha belekérdezek a szövegébe,lezárja a mellékesnek vélt szálat egyrövid, elutasító válasszal. Õ tudja, mitkell elmondani.

Szalonnás rántotta és mulatozás

„Legényecske koromban,tizenhárom-tizennégy évesen aztántartottam egy pár év szünetet a locsolásban.Nem tudom miért, hiszen leánytestvérem is volt,bátor voltam mindig a leányokhoz, de valahogy úgyadódott, hogy a gyermek és a legénykor közöttvolt egy kiesés. A katonaság letöltéseután, 1958–59 után csoportosan jártunk mindenfalubeli lányhoz, muzsikaszóval locsolni. A sándorozóháztól, ahol mulattunk – a Sándor-napotáltalában húsvét első napján estetartottuk –, úgy indultunk, hogy megfogtuk a gazdaszszonyegyik tyúkját, pálinkát töltöttünka csőrébe, nem is keveset, és a megrészegedetttyúkot egy kosárba, szalmára ültetve vittükmagunkkal” – dicsekedve, pajkosan csillogó szemmel meséla „régi szép időkről”. Halványan mégisfelrémlik előttem, hogy valahol félrecsúszottez a beszélgetés, igen kerek és szabatos lesz azegész.
„Locsolás fejében nyerstojásokat gyűjtöttünk egész nap a tyúkalá. Estére, mire felértünk a Sóskúthoz,ahol a keresztszüleim laktak, egyik helyen kértünktojás helyett szalonnát, keresztanyám adott egynagy házikenyeret, és egy leányos háznála szalonnára sütöttünk egy nagy rántottát.Lehettünk harmincan legények, énekeltünk,táncoltunk, mulattunk. Tudja, megehültünk útközben,na” – a magyarázat azonban csak nekem szól, ésa tyúk lerészegítését iskijavítja: „nem töltöttünk, hanem töltötteka többiek”. Õ csak jelen volt. „Közben elfelejtettemmondani – szól ki a szövegből, nehogy ismétmegzavarjam –, a szomszédságból a leányok,akiket meglocsoltunk, jöttek velünk, kinek ameddig tartottaz ismerős, barátné. Amúgy minden háználtáncoltunk is, leányt, vénasszonyt, mindenkitmegtáncoltattunk.”

Autóformájúluxuskölni

Eddig jutunk a történettel,amikor megérkezik Lázár Béla is, a helyikultúrház igazgatója. István bácsigyorsan összefoglalja az addig mesélteket, márnevek is elhangzanak, hogy Béla pontosabban képbekerüljön. „Mondom, hogy mi annak idejin húsvételső napján Antal Sándorni megkezdtük aSándorolást, s osztán onnan indultunkcsoportosan locsolni” – István bácsinak méga beszédmódja is visszaváltott lövéteibbre.„Biztos olyankorra esett akkor a húsvét, Sándornapjára, mert a húsvét, ugye, mindig tolódik”– bólogat enyhe fenntartással Béla.
„Nyers tojást kértünk,azt gyűjtöttünk. Egyszer Deák Annánitt(ismered) rántottuk meg a sok tojást. De most márnem így járnak locsolni. Most nem is mennek –próbálja folytatni István bácsi –, ésmi kölnivel locsoltunk, nem spréjjel. Lehetett kapniakkor kölnit ilyen autóformájú üvegben.”„Úgy mondtuk neki: luxus” – kapcsolódik bele abeszélgetésbe Béla, – „Nájlonbólvolt, akkoraforma, mint egy mobiltelefon.” „Az elején csaküvegből volt, nem volt akkor nájlon” – pontosítIstván bácsi, de már hiába, elveszítettea kezdeményezést. „Ugye, maga tudja a régidolgokat, amiket mi nem – mondja Béla Istvánbácsinak, átvéve a szót. – De énelgondolkoztam ma, és úgy látom, hogy anyolcvanas évekig tisztán ment a locsolás.Azután jelent meg a spréj is. Én ’78-banmentem katonának, de akkoriban még tiszta lélekkeljártunk. Éppen írtam egy újságcikketa napokban – tisztázza Béla a saját státusát–, mert megkérdeztem a Györgylőrinc Imrénét,a 93 éves Anna nénit a nagyböjt főbb dolgairól.Húsvétban például nem bajlódtak azétellel az asszonyok. Előkészítették atöltött káposztát, a húst, és akemence melegében tartott ételt szolgáltákfel.”

Õsi székely szokás

Egymás szavába vágnak,a „ki emlékszik pontosabban fontosabb dolgokra” párharcbanmessze kanyarodnak a húsvéttól, locsolástól,már az aprószentekelésről, a katolikusMária-ünnepekről és a szóba kerülőszemélyek rokonsági fokáról vitatkoznak.Visszasírom magamban István bácsi szabatos,népinek beálló, kereknek kimódoltelőadását. Az sem volt az igazi, de legalább alocsolásról szólt. Sikertelenül próbálomvisszaterelni őket a húsvét másodnapjára,amikor szabadon bejárhatott zeneszóval egy-egy csapatlegény a leányos házakhoz. Párválasztás,szerelem, tavaszi zsongás – lepereg róluk. Bélaa székely falvak tiszta, őszinte egyszerűségéről,a tiszteletadás fontosságáról értekezik:„Én küldöm a fiaimat locsolni, tiszteletből, éshogy megtartsuk ezt az ősi székely szokást”. Istvánbácsi pedig már ehhez próbálja illesztenia saját, valószínűleg többszörelmondott, kicsiszolt történeteit. Nem tehetek mást,végighallgatom a virtusból feldöntöttszekérről, a cukknak nevezett fonóban elkövetetttréfákról, a báli karzatróllekukorékolt vénaszszonyokról szólótörténeteket. Aztán Béla elköszön,mennie kell.

Kötelező kultúrműsor

A búcsúpohármellett aztán István bácsi, most mármagánbeszélgetésként, visszakanyarodik alocsolásra és a leányokra. „Nemcsak ahhoz aleányhoz mentünk locsolni, akinek udvaroltunk, de estetizenegy óra fele csak oda kanyarodtam vissza, ahováudvaroltam, és persze várt is a leány. Addig ottvoltak a többiek, a más locsolók, de estéremindenki igyekezett, akinek volt párja, a leányhoz. Nemvolt olyan szabad mozgás, mint ma, a leányt, ha bálbaakartad vinni, kéreztetni kellett. Bált se lehetettcsak úgy szervezni, kötelező volt a kultúrműsor,csak úgy jött az engedély Udvarhelyről. Aztánha már úgyis táncolni mentünk, fölálltunknégyen-öten a színpadra, egyet táncoltunk,és megvolt a műsor is” – neveti el magát. „Sokmindenre kötelezték a lányokat a szülők is.Előbb a cukk, a fonó, aztán mikor nem kellett márfonni, akkor csipkét kellett kötniük. Ettékmeg az életüket a szülők, hogy valami legyen akezedben, dolgozzál. Emlékszem, mennyi csipkétkötött a feleségem is leánykorában.Alig lehetett rávenni ezért őket egy játékra,kártyázásra, pedig szívesen jöttekvolna. Hol van az a sok csipke, kinek kell ma már, amit apetróleumlámpa fényénél,vakoskodva köttettek velük? A hagyományért?Azért tudjad, hogy a leányunokámnak, bárUdvarhelyen lakik, itthon is festünk tojást. Itt is, ottis meglocsolják a legénykék, és ez alényeg.” Aztán búcsúzik.