Kékvérű felelősség

Az az igazság, hogy egyelőre nem nagyon tudjuk, mihez kezdjünk velük. Bár a régi nemesi családok leszármazottjai közül egyre többen élnek közöttünk, a mai közép- és fiatalkorúak többsége jószerint megszólítani sem tudja őket, és az idősebbekből is „sikeresen” kikoptatták az idők a békebeli szocializálódás nyomait. A „kékvérűekkel” szembeni gyanakvást jó mélyen elplántálták az emberekben a kommunista évtizedek, s a kilencvenes években kezdődött tulajdon-viszszaszolgáltatások ürügyén tovább tombolt az emberi sötétség. Intézmények utcára kerülésének, munkahelyek megszűnésének mesterségesen táplált réme démonizálja ma is a grófok, bárók örököseit, az imázs-újjáépítés pedig egyelőre csak nyomokban tapasztalható. Bőven akad rá példa ugyanis, hogy a visszaigényelt, illetve visszaszolgáltatott javakkal nem tudott, vagy nem akart kezdeni semmit az örökös, s az eladott érték további sorsa már más prioritások szerint alakult.
Pedig a hajdani nemesi családok mai képviselői az erdélyi magyar társadalom igencsak értékes szereplői lehetnének. Túlnyomó többségük az elmúlt ötven év folyamán nyugati iskolákban tanult, építette kapcsolatait, amelyek ma nemcsak személyes, de közösségi érdekeket is szolgálhatnának. Kulcskérdés, hogy mennyire öröklődött, illetve veszett ki a nemesi családok leszármazottaiból az a fajta közösség iránti felelősségtudat, ami hajdanán iskolák, szociális intézmények létrehozásában testesült, speciális kulturális közeg megteremtését célzó támogatási rendszer fenntartásában nyilvánult meg.
Mai körülményeink között irreális elvárás lenne a hasonló viszonyulás számonkérése. A gazdasági életet meghatározó privatizációs ügyködések szereplői között aligha találunk nemesi származásút, eszközök híján pedig a legjobb szándék is képtelen új világot teremteni. Helyüket, szerepüket erősítheti azonban egy-egy ajándékozó gesztus, amelytől ténylegesen vagy szimbolikusan gazdagabb lesz a közösség. A kölcsönös bizalom építése néha néhány négyzetméternyi terület önzetlen átadásán múlhat.