Háborítatlan életadás: tízéves a Baba születik

Ezt számtalanszor láttam a munkám során, háromszor magam is megtapasztaltam. Ha számokat kéne mondjak, akkor körülbelül 600 párt készítettem fel és kb. 50 párt kísértem szülésnél.

– Milyen indíttatásból vágtál neki anno ennek a „babakalandnak”, egy évtized elteltével hogyan látod: elérted azt, amit a kezdetekkor szerettél volna?

– Még az egyetem évei alatt egy projektemhez kerestem szakirodalmat, erről meséltem az akkori nőgyógyászomnak is, és meglepetésemre egy fantasztikus könyvet nyomott a kezembe: Frederick Leboyer A gyöngéd születés című könyvét. Olyan dolgokról olvastam benne, amelyeket teljesen közel éreztem magamhoz. A szerző volt az első szószólója az újszülöttek jogainak, a szelíd szülési, születési technikákat népszerűsítette (vízbe érkezés, szűrt fény, alacsony zajszint, bőr-bőr kontaktus). Alig vártam, hogy szüljek, hogy ezeket megélhessem.

Erre még kellett várnom jó pár évet, és amikor eljött a nagy nap, az első szülésem, meg voltam győződve, hogy hasonlókban lesz részünk, hiszen a doktornő adta kölcsön a könyvet, biztosan hasonlóan jár majd el.

A kórházban infantilizáltak, néha megalázóan beszéltek velem, a férjemmel többször éreztették, hogy láb alatt van, ha beavatkoztak, nem mondták el a mellékhatásait, elveszítettem a kontrollt, állatnak neveztek, mert nem akartam epidurálist (gerincközeli érzéstelenítés – szerk. megj.), a kisbabámat elvitték és csak rá 12 órára láthattam újból.

Akkor még nem tudtam megfogalmazni, de tudtam, hogy ez így nem volt rendjén és nekem ezzel dolgom lesz. A második lányunk születésével előbbre haladtam az úton, csak a legutolsó percben mentünk be a kórházba, a vajúdása otthon zajlott háborítatlanul, de a kórházban elkerülhetetlen volt például egy durva hasprés (mert az orvosnő sietett vissza a magánrendelőbe).

Anno teljesen a megérzéseimre hallgattam. Nem volt egy jól kialakult, előre megírt, eltervezett koncepcióm, de megfogalmazódott bennem, hogy valahol el kell indulnom, hogy

túlzottan medikalizálják, ami elbizonytalanítja az anyákat, és mire oda jutnak, hogy szüljenek, akarva-akaratlanul az orvostól várják a megváltást.

Budapesten elvégeztem a szülésfelkészítő oktatóképzőt, majd a dúlaképzőt is és elkezdtem oktatni. Ezen az úton haladva egy teljesen új világ nyílt meg előttem. A megfelelő szakirodalmat olvasva, konferenciákra járva, külföldi neves orvosokat, világhírű bábákat hallgatva rájöttem, hogy

Azt semmiképp sem tudom mondani, hogy elértem azt, amit a kezdetekkor kitűztem, mert ez lehetetlen ebben a rendszerben, hiszen több sebből vérzik, és nehéz a széllel szemben haladni, de apró lépésekkel haladva el fogunk érni változást ott, ahol nyitottak rá. Azt viszont mondom, hogy van változás, és vannak olyan helyek Romániában is, ahol sokat haladtak a háborítatlanság felé, de még mindig nagyon-nagyon kevés ez a hely.

És erre a média és a filmipar csak rátesz egy lapáttal, hiszen teljesen elferdíti a szülés folyamatát, teljesen tévesen mutatva azt be: minden anya magán kívül ordít, minden nőnek úgy indul a szülése, hogy elfolyt a magzatvize, minden nő háton fekve a szülőágyon szül (rossz képi szuggesztió , hiszen ez a lehető legkényelmetlenebb pozíciók egyike) és az apák, akik jelen vannak, elájulnak, de ha nem, akkor is minimum falfehéren ledermedve szobroznak.

Ezt inkább karikatúrának nevezném. Na ez az, amin nagyon sokat kell változtatni: a szemléleten, azon, hogy a lányainknak már kislányként úgy beszéljünk a szülésről, hogy az nem egy betegség, hanem egy élettani folyamat, amit elsősorban az ő testük irányít (amit nagyon is jól tesz) és a baba, az orvosnak pedig ezt a folyamatot kísérni kellene, nem levezetni.

és ha minden a legnagyobb rendben zajlik, ne ugorjon, ne avatkozzon be, ne siettessen, ne vágjon ha kell, ha nem, hanem legyen türelmes, a babát ne szeparálják az anyától. Ezt a szemléletet nagyon kevesen képviselik jelenleg az országban.

A szülők tudatosításában most már sokan segíthetnek: a szülésfelkészítők, a szakkönyvek, a médiában a megfelelő, hiteles oldalak, csoportok, de még így is alakulhat úgy, hogy teljesen más lesz a szülés, mint ahogy eltervezték. Ennek ellenére mindenkit arra biztatok a felkészítőimen, hogy ne adja fel az álmait, és kérje, mondja, amit szeretne, amihez ragaszkodik. Mindezt írásban tegye meg. Ha nem kap rá érdemben választ, akkor keressen egy másik helyet, ahol nyitottak arra, amit ő szeretne. Soha nem lesz változás, ha elfogadjuk, hogy így kell szülni és nem választhatjuk meg a szülési pózt csak ezért, mert ez a „kényelmesebb” – de nem annak, aki szül.

– Az orvos szakembereknél maradva: mégis mennyire változott az állami és magán egészségügyi intézmények viszonyulása az elmúlt tíz évben, ma mennyire támogatók, befogadók az erdélyi szülészetek, ha lehetőleg háborítatlan szülést szeretne egy várandós kismama?

– Nehéz erre válaszolni, mert Romániában jelenleg nincs egységes szülészeti protokoll, ami azt jelenti, hogy ugyanazon intézmény keretén belül minden szülészorvos másképp reagál egy adott helyzetre. Erdélyben jelenleg Nagyváradon van egy magánklinika, ahol egy orvosnő teljesen korrekt módon a háborítatlanságot képviseli. Továbbá a csíkszeredai állami szülészet egyes munkatársai nyitnak a háborítatlanság felé és nagyon jó történeteket hallunk onnan is. Hasonló mondható az udvarhelyi szülészetről is, de a szabadon választott kitolási póz terén még fejlődniük kell, viszont nagyon el fog terjedni a jó hírük, ha jó irányba nyitnak ezen a téren is.

Például bemehet kísérő a szülésre, de nincs aranyóra (a babát azonnal az anya mellkasára helyezik, bőr-bőr kontaktus legalább egy órán át – szerk. megj.) és szabadon választott kitolási póz.

És az a hozzáállás sem a jó szemléletet üzeni, ahol azt mondják az anyáknak, hogy ha szófogadók lesznek, akkor minden jó lesz. Ez egy magánklinikán dolgozó szülész-nőgyógyász véleménye, ami azért nagyon káros, mert azt üzeni, hogy akkor leszünk jó barátok, ha úgy szülsz, ahogy én mondom, ha akkor tolsz, amikor én mondom, ha felmászol a nagyon kényelmetlen szülőágyra, ha csendben maradsz, ha nem hisztizel.

Akkor tud ez jól működni, ha a kismama, a szülők elismerik, elfogadják az orvos szaktudását, és az orvos elismeri, hogy a főszereplő a szüléskor az anya-baba páros: „fejet hajtva” előttük, alázattal kíséri őket és csak akkor lép közbe, ha valóban szükség van rá.

Ez egy nagyon nehéz feladat nekik, mert őket az egyetemen „aknaszedésre” képezték ki és azt gondolják, hogy minden kismamát meg kell menteni, be kell avatkozni, hogy másképp nem tudnak megszülni, pedig a szülés egy biológiai norma, egy élettani folyamat, és csak nagyon ritkán van szükség beavatkozásra (legtöbbször akkor, ha már beavatkoztak). A tényeken alapuló kutatások mind ezt mutatják.

Pontosan ezért egyre több pár dönt úgy, akár 150-200 kilométert is utaznak, hogy megkaphassák azt, amire vágynak, és

Kutatások bizonyítják, hogy az olyan szüléseknél, ahol az anya mellett dúla is volt, sokkal kevesebb volt a császármetszés vagy bármilyen medikális beavatkozás, és az édesanyák is jobb élményként számoltak be a szülésükről. Miért? Mert olyan emberekkel vehette körbe magát, akikben megbízott és támogatták, bátorították őt, masszírozták, borogatták, fogták a kezét.

Dr. Bálint Sándor szülész-nőgyógyász, pszichoterapeuta szavai: „A nők tudnak szülni, abban kell nekik segíteni, hogy ezt elhiggyék magukról”. A nők, ha nem érzik magukat biztonságban, ha kiabálnak rájuk, ha utasítják, hogyan toljanak, felparancsolva őket egy irtó kényelmetlen ágyra kukkra tett lábakkal, úgy, hogy közben többen kukucskálnak az intim testrészükre (hány férfi székelne így?!), elkezdenek félni, és ha félnek, adrenalint termelnek, védekeznek, bezár a test, a folyamat leáll, tehát „elfelejtenek szülni”.

Képzeljük csak el: ha évekig azt hallanánk, hogy nekünk nem megy az ivás, evés, nem fog menni, megfulladunk, valami bajunk lesz, csakis orvosi segítséggel tud ez működni vagy szondával, idővel tényleg feltesszük magunkban a kérdést és elbizonytalanodunk, főleg, ha mindenki elkezd szondával inni, ez lesz az új normális. A szülés is pontosan olyan biológiai norma mint a nyelés, emésztés. Ritka esetben szükség van életmentő császármetszésre, de

A durva az, hogy így nem csak a nők fognak „elfelejteni szülni”, hanem az orvosok sem fogják tudni, hogy milyen egy hüvelyi szülést kísérni, mert a mai rezidensek oda jutottak, hogy alig látnak ilyet. Nem lesz a tudás a kezükben, ezért bizonytalanok lesznek és rávezetik az anyákat a császármetszésre, hisz az „kiszámíthatóbb” – de kérdem én: hány anyának mondják el a műtéttel járó kockázatok, szövődmények hatásait akár anyára, akár a babára nézve?!

Amikor megoldást keresünk, akkor nem hibást keresünk. Miért van az, hogy Hollandiában 17, Svédországban 15 százalék a császármetszés aránya? Ott mit tudnak jobban a nők, mint itt? Jobban működik a testük?

Az is egy nagy változás, hogy már sok nő – köztük én is a harmadik szülésemmel, ami egyben a gyógyító szülésem is volt – megélte, hogy lehet másképp is szülni, és mi már nem fogunk többet hallgatni, pontosan azért, hogy a lányaink méltóságteljesen szülhessenek, úgy, ahogy szeretnének.

– Hogyan szeretnél visszatekinteni majd a húszéves szülinapon a Baba születik projekt második tíz évére, milyen terveket szősz a közeljövőre, akár a következő évtizedre előre tekintve?

– Pozitívan. Szeretném, ha egyre több nő megtapasztalhatná a háborítatlan szülést (akkor is, ha adott esetben életmentő császárról beszélünk) és azt, hogy méltóságteljesen szüljön úgy, hogy a szülést követően ne szeparálják a kisbabájától és egységként kezeljék őket, mert egymáshoz tartoznak. Pontosan úgy, mint minden emlős.

Mivel 2020 óta online is tartom a szülésfelkészítőket, bízom benne, hogy mindenhova eljut az üzenetem: változást kell hozni a szülésben és ezt mi, nők tudjuk megtenni. Arra biztatom a kismamákat, hogy bízzanak a testükben és merjenek kiállni magukért, babájukért, és ha azt érzik, hogy nem azt kapták, amit érdemeltek, mindenképp jelezzenek vissza. Tudom, hogy nem minden esetben sikerül, ezért nem ők a hibásak, de meg kell próbálni. Nekem három lányom van. Szülhessenek, ahogy szeretnének, háborítatlanul! Ez motivál.