Egymást szelídítő magyarok

A Bákó megyei faluban a tavasszal még sokan idegenkedtek a magyarórák bevezetésétől. A legtöbben most mégis örülnek annak, hogy gyerekeik is elsajátíthatják a család valamikori anyanyelvét. A fiatal házaspár szinte naponta tart játékos nyelvórát a több csoportba osztott gyerekeknek. A legtöbben szívesen látogatják Farkasék magyaróráit; olyan gyerek is akad, aki akkor is a pedagógusok portáján tölti az idejét, amikor a tanárok más csöppségekkel foglalkoznak. Feladat mindig akad: az ide betérő rajzolhat, kifestőzhet és közben, játszva, énekelve, megtanulja a nyelvet.
„Kukkantója, szusszantója, tátogója, lobogója, dobbantója” – ismételgetik kórusban a nyolc és kilenc évesek, miközben szemükre, szájukra és orrukra mutatnak, meglebegtetik karjukat és nagyot dobbantanak lábukkal. „Erről a szintről kell kezdenünk a nyelvoktatást, mert a legtöbb gyermekkel otthon románul beszélnek” – magyarázza Farkas-Ferencz Gabriella, majd rázendít a Gólya, gólya, gilice kezdetű dalra. Amikor arról kérdezzük a gyerekeket, hogy tudják-e miről énekeltek, a legtöbben igenlően bólogatnak. A második osztályos Cherecheº Alexandra Bernadett el is magyarázza: „egy repülőmadárról, amelyiket a magyar gyermek ápol”.

Első órák az előszobában
 
A fiatal pedagógus házaspár először 2005-ben látogatott a faluba, de akkor még a magyarul folyékonyan beszélő idősebbek is elzárkóztak a nyelvórák bevezetésétől. „Hiába jártunk szinte házról-házra, senki nem mert helyiséget bocsátani a rendelkezésünkre. Visszahallottuk, hogy az emberek örültek, hogy végre valakik elkezdik a magyar nyelv oktatását, de egyben tartottak is a következményektől. Most is előttem van annak a rémült néninek az arca, aki a kapuból intette, hogy távozzunk, mert bajba kerül, ha meglátják, hogy szóba állt velünk. Végül idén márciusban valaki beengedett a másfélszer kétméteres előszobájába, ahova első alkalommal mindössze három gyerek jött el. A tulajdonos kikötötte, hogy csak öt óráról lehet szó – meg volt győződbe arról, hogy úgy sem lesz ennek jövője” – emlékezik az első magyarórákra Farkas-Ferencz Gabriella. Elmondta: a második alkalommal már hatan, azután pedig tizen voltak az órákon. A csoport fele a tornácon vagy az ajtók között festette a húsvéti tojást. Később egyre többen érdeklődtek a foglalkozások iránt, így a közeli domboldalon, a szabadban tartották az órákat. „Mi a földön ülve tartottuk az órát, a gyerekek a fára mászva hallgatták végig” – fűzte tovább az emlékezés láncát Farkas-Ferencz Endre. Karácsonyra már közel száz gajdári gyerek kapcsolódott be a fakultatív nyelvtanulásba. A Szolnokról származó férfi szerint korábban is gyarapodott volna a csoport létszáma, ám a gyerekeknek ősszel a mezőgazdasági munkából is ki kellett venniük a részüket.
A moldvai falvakban a lehető legtermészetesebb dolognak számít, ha valaki azért hiányzik akár az iskolából is, mert otthon segítenie kell. A termés betakarításának idején a gyerekek iskolába sem jártak, amit a pedagógusok tudomásul vesznek.

Népbutítás vagy érdektelenség?

Farkasék szerint a gajdári állami iskolában tudatos népbutítási folyamat zajlik. A fiatal házaspár úgy véli: megengedhetetlen, hogy állami oktatásban részesülő nyolcadik osztályos gyerek ne tudja, melyik a jobb és melyik a bal keze, vagy ne tudjon egy fát, egy házat lerajzolni. Farkasék olyan gajdári iskolás gyerekkel is találkoztak, aki nem tudta, mire használható a vonalzó. Társa pedig a színeket nem ismerte fel. „A kilencven tanítvány között van olyan gyermek, akiről a szülei sokáig nem tudták, hogy magyarórára jár. Úgy tudták, hogy az utcán, vagy valamelyik szomszédban tölti a délutánokat. A szülők jelentős részét az sem érdekli, mi történik az iskolában. Nincs is honnan tudniuk, mert többségük egy dél-magyarországi település zöldségesében vagy Olaszországban, az építőiparban dolgozik. Farkasék úgy érzik, hogy sajnálatos módon a szülők zöme nem nemzeti öntudatból küldi magyarórára a csemetéjét, hanem ennél sokkal prózaibb okokból: számukra a legfontosabbak az itt kapott tárgyi ajándékok. Emellett pedig azt gondolják, azért jó, ha felnőtt korában magyarul is képes lesz kommunikálni a gyermek, mert így könnyebben elhelyezkedhet valamelyik magyarországi településen vendégmunkásként. „Akik nem ismerik a magyar nyelvet, legfennebb Galac megyéig jutnak el kukoricát betakarítani, vagy Háromszékre krumplit szedni” – állítja a fiatal házaspár. A falu tulajdonképpen csak húsvétkor, illetve karácsonytól új év elejéig népesül be.

Előítéletek és félszeg közeledés

Farkas-Ferenczék korábban Bákóban laktak, de most úgy döntöttek: ahhoz, hogy közelebb kerüljenek a közösséghez, ki kell költözniük a megyeközponttól mintegy harminc kilométerre fekvő faluba. Bár sokan csodabogárnak tartják az ifjú párt, a falubeliek kezdenek megbarátkozni velük. A közösség lassan befogadja őket: már egy helyi lakodalomba is meghívták őket, és a kedvükért a mulatságban elhangzó manele-zene áradatát egy-két eredeti csángó nótával szakították meg. A napokban pedig kántálók sora jelentkezett a portájukon.
A gajdári csángók népviselete a hagyományos népszokásokkal együtt kopott ki. A falubeliek bevallották, hogy a hatalmi megtorlástól vagy csak egyszerűen a gúnyolódástól tartva, közülük sokan eldobták, mások elégették a népviseletet. Amikor a gyerekek a Farkas-Ferencz házaspár szervezte magyarországi kirándulásra készültek, a ruhák egy része mégis előkerült. Ki a nagyszülők padlásáról, ki az otthoni ruhásszekrény vagy ládikó aljából vette elő a porosodó csángó népviselet darabjait.
A Székesfehérváron és a Velencei-tó partján töltött nyári táborhoz előítélettel viszonyultak a helybéliek: már az első külföldön töltött hét után a faluban elterjedt a hír, miszerint a magyarországi származású pedagógus és székely felesége „eladta” a gyerekeket. „Miután mindannyian szerencsésen hazaérkeztünk, és a gyermekek elmesélték élményeiket, több szülő is sajnálkozva mondta, hogy, ha tudja, hogy ilyen jó helyre visszük a csoportot, ők is elengedték volna velünk csemetéiket” – mondja Farkas-Ferencz Endre, aki a szülői gyanakvás és aggodalmak miatt csupán nyolc gajdári iskolással kelt útra.
Egy ideje viszont már nincs olyan család a faluban, amely féltené a gyerekét a pedagógus házaspártól. „A szülők meghatódtak, amikor a csoportjaink bemutatták a karácsonyi műsorukat. Bevallották, hogy ők nem is gondolták volna, hogy itt ilyen szép munka folyik” – állítja Endre, aki hazai és magyarországi adakozók jóvoltából szeretetcsomagokat is osztogatott a gyerekeknek.

A polgármester munkáját „veszélyeztetik”

„A községközpont, Sãnduleni polgármestere, Vasile Dumitru tudtunkra adta, neki nem érdeke, hogy a magyarórák bevezetésével úgymond megosszuk a falu lakosságát. Elmondása szerint ő sokat fáradozott, amíg a gajdári katolikusokat román öntudatra nevelte, s most semmiképpen nem szeretné, ha miattunk kárba veszne a munkája. Egy vasárnapi mise után népgyűlést is tartott, amelyen tevékenységünk fölött akart pálcát törni, ám a helybéliek azt mondták, hogy ne a gyerekekkel foglalkozzék, inkább a bekötő utat javíttassa meg” – mondja Farkas-Ferencz Endre. A játékos magyarórák bevezetését a helyi iskola igazgatója sem nézte jó szemmel, de a kezdeti kirohanások után felengedett. „Reméljük, hogy jövőben már az iskola falai között, fakultatív tantárgyként oktathatjuk a csángók anyanyelvét” – bízik a hatóságok szemléletváltásában a fiatal pedagógus.
Az önkéntes tanárok úgy érzik, hogy a polgármesterrel és iskolaigazgatóval szemben a római katolikus pap hallgatólagosan elfogadta őket. „Nem áll szóba ugyan velünk, de nem is támad – magyarázza az asszonyka. – Mi megértjük, mert, ha közeledni próbálna, biztos meggyűlne a baja a iaºi-i püspökkel. De már az is valami, hogy – más falvak papjaival ellentétben – nem prédikált ki, és hagyja, hogy nyugodtan végezzük a küldetésünket”.

Feladták Szentendrét a Csángóföldért

A két fiatal néhány esztendővel ezelőtt Magyarországon ismerkedett meg, és 2005 decemberében házasodtak össze. Már akkor eldöntötték, hogy Erdélyben fognak letelepedni. 2006 februárjában kamionra rakták a bútorokat és Szentendréről Csíkszentdomokosra, Gabriella szülőfalujába szállították. Aztán egy állomással tovább álltak. „Sokáig nyaggattuk Hegyeli Attilát, a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége oktatási felelősét, hogy engedje meg, hogy itt Moldvában segítsünk neki” – meséli Endre, aki kutatói ösztöndíjjal érkezett Romániába és jelenleg tartózkodási engedélyét igyekszik megszerezni. Áttelepedési szándékának híre elszomorította Kunhegyesen élő szüleit, akik leginkább a mostoha életkörülményektől féltették fiúkat. „Hogy fogsz te fát vágni? – kérdezték az elején. Mára már elfogadták döntésemet, s tudják, hogy itt jól érzem magam. Az erdélyi kötődéseimet ismerő barátaim szinte az első perctől mellém álltak” – mondja. Endrének nincs könnyű dolga, mert annyit tud románul amennyit a gyerekektől tanul. Sajnálja, hogy sehol nem szerveznek nyelvtanfolyamot, de úgy érzi, alapszinten könyvekből is meg lehet tanulni a román nyelvet. „Még szerencse, hogy itt vannak a gyermekek; ha ők tőlem csak részben is, én viszont tőlük szorgalmasan tanulom a nyelvet” – élcelődik.