Don Orione: iskola – mágnesszerepben

A hetvenes évek derekán ugyanis eszébe jutott az akkori városvezetésnek, hogy be kellene „árnyékolni” a Mester utcáig húzódó kis családi házakat kilenc-tíz emeletig magas épületekkel. Az elhatározást gyors cselekvés követte: az új konglomerátumot Észak-Őssinek nevezték el, a tömbházlakásokat elsősorban fiatal házasoknak utalták ki, s még mielőtt elkezdődött volna a Ceauşescu-féle „aranykor” utolsó évtizede, már óvoda és egy újonnan létesített nyolcosztályos iskola szippantotta fel a vígan szaporodó ifjú nemzedéket. Száraz számadatok helyett érzékeltesse mindössze annyi az itt élő kisiskolá-sok számát, hogy 1990 őszén a kétnyelvű általános iskolában teljes gőzzel üzemelt három váltás. Pedig sokan jártak más iskolákba is! De Észak-Őssit hamar belakták – valahogy emberszabásúbbak voltak a méretei, mint a város másik két nagy lakótelepének, több volt a zöld, és még mindig sok volt a szabadon maradt terület. Próbálkoztak egy park létesítésével is, de a féktelen gyerekek és kiscsikók letörték a frissen ültetett csemetéket. Így köszöntött be a ’90-es változás – és Őssiben is megkezdődni látszott az „új” élet. Aminek egyik fenyegető jelensége éppen a szabadságot a szabadossággal összetévesztő kültelki bandába verődés, a neveletlenséggel tüntető harsányság, a kisstílű „sivár bűn” megjelenése volt. De a szabadnak kikiáltott világban majdnem mindenki visszarettent bármiféle korlátozástól.

„Jót mindenkivel, rosszat senkivel”

Szerencsére csak majdnem mindenki. Nem tudni, mára hová, meddig jutott volna el ez a városperemi félelemkeltő tinigalerizés, ha a 90-es évek elején építeni nem kezdenek egy új iskolát. Az állványokra kirakott tábla jelezte, hogy amikor elkészül, itt fog állni a Don Orione Magániskola. Akkor még szokatlanul csengett a név is, az intézmény jellege is, de alig telt el tíz esztendő az első csákányvágástól, a Don Orione Észak-Őssi mágneses magjává vált. Észrevétlenül. Anélkül, hogy bárki bármit is bárkire ráerőltetett volna. 1991-ben érkezett Váradra két szerzetes, az akkori görög katolikus püspök meghívására. Hossu püspök kérte a szerzeteseket, hogy telepedjenek le, s lévén a Don Orione-szerzetesrend tagjai, rendjük politikája pedig az, hogy megkérdezik, mire lenne a legnagyobb szükség, kérték őket, hogy az egyáltalán nem jó hírű Őssi negyedbe alapítsanak egy szakiskolát. 1992-ben kezdték meg az építését, 1995-ben indult az első osztály. Azóta az első épület mellé több is épült, sportpályák, jól felszerelt játszótér, sőt egy miniállatkert is elfér az iskolához tartozó immár nagy területen. Az alacsony, inkább csak jelképes kerítésen pedig több helyen is kifüggesztve a szerzetesrend jelszava: „Tegyünk mindig jót, jót mindenkivel, rosszat soha, senkivel.”

Az iskola közelében elhaladók a fenti jelszón kívül mindenekelőtt azt látják, hogy a legszürkébbnek mondható hétköznapokon is, délutánonként úgy tele van emberekkel az iskola belső tere, mintha valamiféle nagyszabású népünnepélyt tartanának – folyamatosan. Kismamák érkeznek gyerekkocsival, a kapuban bevárják egymást, s már beszélgetve foglalják el szokott helyüket. (Furcsának tűnhet ez a szokott jelző, de valóban úgy ülnek le, mintha bérletük volna egy-egy padra: ismerik egymást, tudják, ki hánykor érkezik, nincs tolongás, tülekedés, senkinek nem foglalják el a helyét.) Arrébb, a játszótéren az óvodáskorú csöppségek csúszdáznak, másznak fel és alá, homokvárat építenek, a szülők, nagyszülők pedig körbeülik a homokozót és jóízűen beszélgetnek. Távolabb, úgy, hogy egyetlen kicsit se találjon telibe a röpülő labda, kiskamaszok kosaraznak, röpiznek, focizgatnak, vagy egyszerűen csak figyelik, ahogy ugyanezeket a labdajátékokat – talán már komoly csapatokról álmodva – a középiskolások játsszák. Mintha az egész lakótelep jelen volna – még sincs ordibálás, harsányság, nem köpködi senki a tökmagot, nem lökdösik egymást… Mintha egy másik világba csöppenne az ember.

Alternatíva a különböző korosztályoknak

Miheller Pétertől, az iskola igazgatójától tudom meg az iskola alapításának már említett körülményeit, de kérésemre – és mivel jómagam nagyon keveset tudok a Don Orione-szerzetesrendről – dióhéjban igyekszik öszszefoglalni a rend történetét. A 2004-ben szentté avatott Luigi Orione nagyon szegény családból származott és korán belépett a szaléziek rendjébe. Don Bosco tanítványa volt, s mindvégig mesterének és példaképének is tekintette. De amikor megalapítja a saját rendjét, a világ 165 országában jelen lévő szaléziekkel szemben a Don Orione-rend sokkal nyitottabb lesz mindenféle szükséglet felé: 33 országban vannak jelen, 1100 szerzetes papjuk van, 700 apáca, remeték tartoznak a rendhez, amit túlzás nélkül lehet – az igazgató szavaival élve – a karitász gigászának nevezni. Ámuldozásomra, hogy milyen nagy területen és milyen sokoldalú tevékenységet folytat a váradi iskola, azt mondja Miheller Péter, hogy ez kis iskola a madagaszkári mellett, ahová 12 ezer diák jár. De szívesen beszél az intézményvezető más romániai létesítményeikről is, így a bukaresti öregotthonról, a nagy fogyatékkal élő gyermekek számára fenntartott árvaházról, illetve a másikról, ahová a rend az állami árvaházból 18 évesen az utcára „kikerült” lányokat fogadja be. Jászvásáron teológiai szemináriuma van a rendnek, illetve egy óvoda roma gyerekek számára. Egyszóval nem a nagyváradi az egyetlen „kirendeltségük”. Közben az igazgató úr meghív, menjünk, nézzük meg az állatkertjüket, és közben még beszélgetünk.

Fúrja az oldalamat a kíváncsiság, minek állatkert egy tanintézetbe, s amikor látom a gyöngytyúkokat, nyulakat, a büszke pulykakakast, a kapirgáló tyúkokat, a bárányokat, sőt megtudom, hogy a városi állatkertből hamarosan pónilovat is kapnak (talán kettőt is), már nem állom meg kérdés nélkül. S a válasz megszégyenítően egyszerű: városon esetleg úgy nő fel egy gyermek, hogy azt hiszi, az „igazi” csirke az, amit zacskóstul vásárolnak az üzletben. Akik itt, náluk nőnek fel, tudni fogják, hogy a gyöngytyúk az baromfi, és nem nyakék.

Visszatérünk az iskolába, és miközben a szép, világos tantermeket mutatja, Miheller igazgató úr bővítési terveiről beszél. Szakiskola lett volna az eredeti terv, de nem volt rá igény, így indult már 1995-ben a matematika-informatika szak, akkor még úgy – egyedüliként a városban –, hogy minden gyermek külön gépen dolgozhatott. Most minden középiskolai évfolyamon két-két osztályuk van, az informatika mellett a másik profil a mechatronika. Jelenleg ez „a jövő zenéje”: nagyon sok gyakorlati képzéssel elektronikát, elektrotechnikát tanulnak, vagyis minden olyan technikai mesterséget, ami a mai világban elengedhetetlen. Két éve működik az óvodájuk, ősztől beindul az első osztály, illetve a most végző ötödikesek mellé jön az utánpótlás. Vagyis „lefelé” építkeznek, mert aki itt kezdi, az már belenő a szellemiségbe. A líceumiak nehezebben nevelhetők, de igazán gondjuk csak nagyon ritkán akad. Talán éppen azért, mert belülről fakadó, zsigeri a nyitottságuk – szó sincs arról, hogy oltárrá változtatnák a katedrát. De a közösségre nevelés, az igazi együtt gondolkodás mindig is nagyon fontos volt: az épületeiket nagyrészt önkéntesek építették, az iskola melletti kápolnát például olasz nyugdíjas önkéntesek, ám a szombatonként összegyűlő kb. kétszáz fiatal cserkész is már elkötelezett híve a világszerte egyre népszerűbb önkéntességi mozgalomnak. „Hát ez volna az iskolánk titka” – foglalja össze a mondottakat az igazgató. – Alternatívát kínálunk a különböző korosztályoknak.”

Gondolatok a nevelésről

A látott-hallott sok-sok szellemi élményen kívül búcsúzóul egy tárgyi emléket is kapok: a Don Orione Iskolaközpont falinaptárát. Mindenik hónapnak van egy-egy, a nevelés lényegére vonatkozó vezérgondolata, egy-egy figyelmeztető gondolata, illetve ismert személyiségeknek egy-egy aforisztikus megfogalmazása. Ezenkívül Don Bosco és Don Orione szenteknek az oktatással-neveléssel kapcsolatos intelmei és tanácsai szerepelnek a naptárban. Ízelítőül néhány példa az említett gondolatokból: májusban a figyelmeztetés arról szól, hogy „a gyermek figyel ránk, amikor dicsőítjük az őszinteséget és az alázatot, miközben eladjuk magunkat önnön karrierünkért”. A júniusi idézet Goethétől való, aki szerint „ha azért értékeljük az embert, ami, azzal roszszabbá tesszük, mint amilyen”, az októberi vezérgondolat szerint a nevelés azt jelenti, hogy beismered, ha hibázol. Ilyen értelemben nekem máris akad beismernivalóm, hiszen mindenik hónap minden gondolatát idézhetném, de inkább a naptár fedőlapján lévő Don Orione-gondolattal zárnám ennek a nagyon sajátos intézménynek a bemutatását: „A fiatalok a család és a társadalom legértékesebb kincsei. Aszerint, hogy milyen nevelési példán és milyen környezetben nőnek fel, lesznek a jövendő napsugarává, avagy tomboló viharává.”