"Adót fizetünk, nem egészségbiztosítást" – Interjú Földes Bélával

– Ön nemcsak Nagyvárad egyik legismertebb ideggyógyásza, hanem a Bihar megyei egészségbiztosítási pénztár alapító tagjainak is egyike. Ezért kevés kompetensebb embert ismerek, aki válaszolhatna arra a kérdésre, hogy lehet-e még rendet teremteni, ösvényt vágni az egészségbiztosítás bozótjában, vagy már reménytelenül dzsungellé vált, amelyben mi, a hozzájárulás-fizetők látjuk legkevésbé az eligazodást segítő reménysugarat.

– A válaszadásban segíteni fog, hogy gyakorló orvosként a saját munkámban tapasztalom nap mint nap ennek a jóformán átláthatatlan rendszernek a sok-sok visszásságát. Pedig 1997-ben Bárányi Ferenc és Hajdú Gábor vezetésével kidolgoztak egy jónak mondható, két szintből épült, az 1997/145-ös és az 1998/100-as számú egészségbiztosítási törvényt, amelyben meghatározták, milyen kritériumok szerint kell ellátni a beteget, és jól körvonalazták, hogy biztosítástól függetlenül, állampolgári, vagy ha jobban tetszik, alanyi jogon mit kell az államnak tennie a lakosokért.

Emellett nagyon fontos, hogy a szubszidiaritás – vagy nevezhetjük akár autonómiának is – elősegítője lett volna, mivel a helyben befolyó pénzekről helyi leosztásban gondoskodott volna. A törvény ugyanis életbe lépett, de alig egy évig volt érvényben, mert „gyorsan” elkezdték módosítgatni, és olyan változtatásokat hoztak – Bárányi Ferenc szavaival: kiherélték –, aminek következtében a mai napig nem valósult meg a tulajdonképpeni egészségbiztosítás. Vagyis az a szerződés, amely a biztosított és a biztosító között megköttetik, egyértelműen tisztázva a szerződő felek jogait és kötelezettségeit

Így történhet meg, hogy ma valójában egyfajta biztosítási „adót” fizetünk, mivel a befizetett, illetve értelemszerűen a befolyt összeg mögött nincs visszakereshető szerződés, ezáltal a mindenkori hatalom bármikor, bárhol, bármiképpen megváltoztathatja a játékszabályokat. Így igaz ez a pillanatnyi helyzetben is, amikor ráadásul a rendszerben sokkal több pénz van, mint volt régebben vagy akár öt éve. A rendszer olyan bonyolulttá vált, hogy legelőször a saját működését finanszírozza meg, ezek a költségek pedig enyhén szólva jelentősek. Úgy is mondhatnám, hogy a befizetett biztosítási pénzeknek, az úgynevezett szenvedélyadónak és más egyéb összegeknek a „tejfölét” maga a rendszer szedi le, és csak a maradék kerül oda, hogy felhasználhassák az orvos és a beteg kapcsolatában.

– Hogy történhet meg ez?

– Nem lehet ezeket az összegeket nyomon követni. Helyesbítek: elvileg rá lehetne kérdezni, hogy mi is történik a pénzünkkel, fordítják-e például azoknak a kezelésére, akik épp a szenvedélyük miatt szorulnak ellátásra. A tüdőgyógyá­szok például mennyivel kapnak többet a dohányzás miatt megbetegedettek kezelésére?! De nálunk sajnos a civil kurázsi nagyon elsorvadt, egyre inkább terjed az az indolens magatartás, hogy ha azt mondták, kell, akkor kell. Pedig nem így van, az én befizetett pénzem útját igenis nyomon kellene követnem.

– Tökéletesen egyetértek, engem is nagyon sokszor zavart a bármit elfogadás. Háborogtam is eleget, hogy csak meghalni kell, s ha azt mondják, hogy holnap felakasztanak, akkor ne csak annyit kérdezzek, hogy kötelet otthonról hozzunk-e, vagy helyben kapunk.

– Így van, szerencsére akadnak még, akik utánakérdeznek a dolgoknak. Épp nemrég olvastam a Viața medicală folyóirat májusi számában prof. dr. Florin Mihălțan tollából A dohány poli­tikája (Politica tutunului) című cikket, ő említi a tüdőgyógyászokat, akikről az előbb beszéltem. Visszatérve az egészségbiztosítási törvényhez: jelenleg a többszörösen megváltoztatott helyzetet befolyásolják az újabb változtatások. Például az, hogy egy jó hosszú listát állítottak össze azokról a betegségekről, amelyekről a biztosító kijelentette, hogy csak járóbeteg-kezelést térít meg, ám ha kórházba kerül a páciens, azt nem fizeti.

Ezekre a betegségekre fix összegeket állapít meg a lista. Sajnos ez a „modernnek” látszó megoldás nincs tekintettel arra, hogy a betegek gyakran idősek, nagy távolságról kell a rendelőbe menniük – saját zsebükre. Másutt, ahol ilyen rendszer van, az utaztatást is a biztosító fizeti. Világos, hogy ebből az intézkedésből nagy esélyegyenlőtlenségek származnak, ugyanakkor a megjelölt ellátások is olyan finanszírozási támpontot adnak, amelyek nem nagyon fedezik a reális költségeket.

– Milyen betegségekről van szó?

– Például egy patkóbélfekély értékelése és ellátása 200,82 lejt „ér” a biztosítónak, ami nagyon kevés a vizsgálatok komplexitásához viszonyítva, egy spontán vetélés ellátása 98,84 lej, ugyanakkor egy premenopauzális bővebb vérzés 323 lej, egy hasi fájdalom – akut hasnak is mondják, mert épp a vizsgálatok sora után deríthető ki, mi okozza – 134 lej.

De továbbmenve az abszurditások sűrűjében: nekem gyakorló orvosként nemcsak arra kell figyelnem, hogy a beteggel mi történik, hanem arra is, hogy énvelem mi lesz, ha a szakma szabályai szerint látom el a pácienst, és nem a „csúcsszabályozott” keretösszegek függvényében. Egy óra alatt három beteget „szabad” megnéznem, s ha a gyakori ellenőrzések alatt kiderül, hogy néhány percet lecsíptem a következő órából a negyedik beteg számára, azt már nem fizeti a biztosító. S ha netán még gyógyszert is felírok, azt fizethetem én magam.

A munkaprogramom olyan, hogy fele kórház, fele rendelő, de hiába van ez a két egység ugyanabban az épületben, ha valamivel később ér a beteg a rendelőbe, és én már a másik folyosón vagyok, akkor nem láthatom el. Illetve ha ellátom, velem fizettetik meg. Összegezve: a rendszerben sehol nem szerepel az empátia vagy az emberség, nem létezik a holisztikus beteg ember ellátásának fogalma, mindenhol csak gazdaságosságról, racionalitásról, a meglévő betegség kezeléséről beszélnek.

– De akik ezeket a „szuperlistákat” összekalapálták, azok nem szakemberek? Vagy valamilyen más országban bevált rendszert követnek, netán uniós előírások tiltják meg számukra a humanitást?

– Külön venném a kérdés elemeit. A változtatásokat eszközlőknek legföljebb tíz százaléka szakember, a többi hivatalnok. Ez így van függetlenül attól, ki vagy kik vannak kormányon. Itt szeretném elmondani azt is, hogy bár eddig adtunk négy minisztert, államtitkárokat, de például az egészségbiztosítási pénztárban országos szinten nincs képviseletünk, nemhogy alelnök volna.

És ha már az országos szintet említettem: az RMDSZ-nek sincs a kulturális alelnökhöz hasonlóan egészségügyi problémákkal foglalkozó alelnöke. Más országok biztosítási rendszere?! Ezzel kapcsolatban röviden annyit mondanék, hogy a romániai rendszer egyetlen tipikus rendszernek sem felel meg, hanem azok ésszerű, de leginkább ésszerűtlen keveréke.

– Hogyan alakult ki?

– 1990 előtt minden szocialista országban az úgynevezett Semas­ko-rendszer működött, akkor is mindenkinek kötelezően fizetnie kellett. Jelenleg az európai országokban kétféle rendszer létezik. Az egyik a Bismarck – Németországban, Ausztriában, Magyarországon, Hollandiában alkalmazzák –, ehhez közelített a már említett 145-ös törvény, a másik pedig a Beverige – Franciaországban, Angliában, Belgi­umban. Ez utóbbiban jobban érvényesül a centralizmus, de ahol ezt használják, ott a felelősség is ugyanúgy oszlik meg, mint a kötelezettségek.

Nálunk ezt a két rendszert összekeverték, és valamennyi rendet az teremtene, ha életbe léptetnék a már részben kidolgozott európai direktívákat, amelyeknek egyes fejezetei máris működnek. Októbertől él például az a lehetőség, hogyha valakinek van román biztosítása (márpedig elvileg mindenkinek lennie kell vagy kellene), akkor az Unió országaiban bárhol igénybe veheti az egészségügyi szolgáltatásokat, függetlenül az ott működő rendszer előírásaitól.

– Vannak visszajelzések a témában?

– Az elvek nagyon jól hangzanak, de a gyakorlati működtetéshez elsősorban az kellene, hogy ha én szívesebben kezeltetném magam mondjuk egy német, angol, francia vagy holland kórházban, mert ott jobban ellátnak, akkor ugyanolyan ellátást kellene kapnia a német, angol, francia vagy holland betegnek is, aki hozzánk jön(ne) kezeltetni magát. És ezt no comment. Ezért nem hírlik, illetve azon kevesek, akik tudnak róla, talán már éltek/élnek is vele. Nincs rá adatunk.

Arról sem szokás beszélni, hogy az európai parlamenti képviselők tetszés szerint választhatják meg, melyik ország biztosítási rendszerét óhajtják igénybe venni, ami önmagában mondjuk természetes, hisz ők végső soron diplomataként is működnek. Azt viszont már egyáltalán nem tartom természetesnek, hogy az egész „udvartartásuk” (a sofőrtől a szakácsig) ugyanezt teheti/teszi. De hát ez kisszámú embert érint, az viszont, amit most fogok mondani, nagyon nagyszámút. Az Unió első számú alapelve ugyebár a szabad áru- és munkaerő-áramlás. Ezt ma már mindnyájan tudjuk, és milliókra rúg azoknak a száma, akik konkrétan élnek is vele.

De ki foglalkozik a szabadon „áramló” munkaerő egészségügyi állapotával? Senki. Még a megelőzési feladatokat sem sikerült egységesíteni. Romániában például más védőoltások kötelezőek, mint Magyarországon vagy Ausztriában. És itt nem annyira a csecsemőkori oltásokra gondolok, hanem az egyre növekvő kullancsveszély elleni oltásra. Nem elég folyton mondani, hogy vigyázzon mindenki a kirándulások alkalmából. Mert ha mondjuk a székely erdőmunkás Ausztriában vállal munkát, nem teheti azt meg kockázat nélkül, mert nálunk nemcsak nem tartozik a kötelező oltások közé a kullancs által terjesztett agyvelőgyulladás elleni oltás, de gyakorlatilag nem elérhető vagy beszerezhető.

Magyarországon ez megelőzési oltás, az erdőmunkát végzők számára munkavédelmi eljárás. És akkor hol van az uniós esélyegyenlőség?! Pedig Románia is aláírta – még 1984-ben – az alma-atai nyilatkozatot, amelynek lényege, hogy 2000-re az aláíró országokban biztosítva lesz az egészségügyi biztonság. Az interneten ott van az egész deklaráció, utána lehet keresni. Az aláírásnak harminc éve, a célidőpontnak tizennégy. És hol állunk?! Hát erről sajnos ennyit.