A kritikátlan karrierizmus hátulütői

Karrier szavunk máig varázsigeként hat: mesés képzeteket rejt, kiskosztümös finomság és nagy adag tekintély tapad hozzá, határidőnapló, alkalmazottak meg villásreggeli ezüst evőeszközzel. Hogy sokszor csak a nagybetűs semmi után loholunk, szinte mellékes. A túlfűtött hatalomvágy és az irigyek egyre növekvő száma már önmagában is erős hajtóerő, mégsem biztos, hogy túlbuzgóságból és számításból kitűnőre vizsgázó kollégáink kikönyökölt előmenetele hosszú távon is elég lesz az üdvösséghez.

A szakmai kvalitások hiányát nem kendőzi el sokáig a hangos szó, a műmosoly vagy az állandó jelenlét a semmitmondó mítingeken vagy a vezetők árnyékában (a kollégák megvetését már szóba se hozzuk – hiszen nem számít). A pozíció utáni hajsza nem kis erőfeszítés, ez vitán felül áll, de hogy valóban megéri-e mindent ennek alárendelni, többnyire már csak utólag derül ki, általában negatív előjellel. A bűnös-áldozat felosztást messze hátrahagyva mindössze azon gondolkodunk el, ér-e annyit a kritikátlan taposás, mint amennyivel az előmenetel kecsegtet.

A túlbuzgó munkaerő

A „Hogyan tedd magad nélkülözhetetlenné a munkahelyeden?” és az „Így járj el, ha előléptetésre vágysz” címmel ellátott mélyenszántó listákkal Dunát lehetne rekeszteni, de míg a szkeptikus olvasó képes fenntartásokkal kezelni az összeeszkábált tartalmat, és magában öttel elosztva átültetni a gyakorlatba a míves jó tanácsokat, addig mások még az ötös szorzóval sem érik be. A kényelmes munkahelyi eleganciát összekeverik a párizsi divathéttel, és a „tedd magad fontossá” főparancsolat az „ártsd bele magad mindenbe” típusú, meglehetősen idegesítő magaviseletté aljasul.

Minden értekezleten az első sorból akasztják meg percenként a párbeszédet briliáns ötletekkel, és az összes előadáson részt vesznek, pusztán „személyes érdeklődésből”. Az ilyen felemás akciók célja nyilván az volna, hogy a vezetők lelkes munkaerőt ismerjenek meg a személyükben, a kollégák pedig mint nagy titkok tudóira tekintsenek rájuk, azonban a buzgólkodás jussa jobbára csak a megvetés vagy az önállótlanság vádja – a dolog gyakorlati haszna pedig a nullával egyenlő.

Sertepertélő fontoskodás

A kiterjedt kapcsolati háló fontossága egyetlen percig sem vitatott – nélkülözhetetlen tartóoszlopa ez ma mindennek –, de messziről ki lehet szagolni a minimális belső érdeklődés hiányát. A mindenhol ott sertepertélő fontoskodók mézesmázos mosolya mögött elemi erővel lüktet a megkapaszkodás vágya, ami a legkevésbé sem a szimpátiaindex felkúszását segíti. „Amikor a karácsonyi jókívánságok privát üzenetként érkeznek a cégen belül, és szívélyes szilveszteribuli-meghívást is csatolnak melléjük, lehet tudni, hogy nem azért kapom, mert valóban az én társaságomra tartanak igényt – meséli egy nagyvállalat alkalmazottja. – Hívtak már meg vacsorázni, és lesték már ki a szülinapomat, hogy aztán kis csomagocskával kedveskedjenek, természetesen egyszerűen figyelmességből. Aztán rá néhány napra rendszerint érkezik egy kevésbé udvarias, mint inkább felszólító levél, amelyben mindenféle fülesekre hivatkoznak, és megüresedni látszó pozíciókra jelentkeznének, soron kívül. Az ilyesminek sosem szabad felülni, mert az első adandó alkalommal visszaüt.”

A „nélkülözhetetlen” mindenes felsőbbrendűsége

A főnökkel való „mindenáron bizalmas viszony” is rákfenéje az előrejutásnak. Az egészséges munkakapcsolat nyilván nem mellőzheti a rokon- vagy ellenszenvet, de a túlzó nyájasság és a barátkozás nem mindig lendít előre. „Volt alkalmazottam, aki hetekig kilincselt az önkormányzatnál, és minden kapcsolatát megmozgatta, hogy abba az osztályba írathassa a gyerekét, ahová a lányom járt. Folyton közös családi programokat szeretett volna szervezni, amit udvariasságból egyetlenegyszer elfogadtam, aztán soha többet. Nem tudtam és nem is akartam mit kezdeni ezzel a túlcsorduló érdeklődéssel” – magyarázza egy vállalat igazgatóhelyettese.

A főnök jobb kezének és titkos vamzerének lenni akár vonzó státus is lehetne, de épp maguk a vezetők azok, akik szinte semmire sem tartják saját talpnyalóikat – muszáj-emberek a komfortért és a pozíció bebetonozásáért. A nélkülözhetetlen mindenes felsőbbrendűsége az első előléptetésnél porba hull: marad a posztján, a jelképes bónuszfizetés mindössze bánatos vigaszdíj az elmaradt glóriáért. De persze minden ilyen csalódás csak még vérmesebb elszánást szül, az amerikai típusú önmegvalósítás viszont egyre messzebb kerül az amerikai típusú önéletrajz mellől.

A felhizlalt cv sovány garancialevél a feljebb jutásra, és túl azon, hogy sok esetben maga az alkalmasság kérdőjeleződik meg a legerőteljesebben, a kritikátlan önfényezés és a hiteltelenség lehet a legnagyobb ellenségünk. Mert míg másokat az üres fecsegés helyett kölcsönös szimpátia vagy őszinte szakmai érdeklődés hoz és tart össze, addig a törtető kicsinyek – a fenekük alatt puhított bársonyszéktől függetlenül – mindig outsiderek maradnak. Sértett kiskirályok, nagy mellénnyel – amibe képtelenek belenőni.

[origo]