A moldvai csángó konyha ünnep- és hétköznapjai

A Hétköznapok és ünnepnapok – a moldvai magyarok táplálkozásának etnográfiája című disszertációt a Székely Nemzeti Múzeumban ismerhette meg a közönség. A szerzőt és a kötetet dr. Pozsony Ferenc néprajzkutató, akadémikus mutatta be, aki Nyisztor Tinka életútját, tanulmányainak állomásait és életének érdekes eseményeit ismertette az érdeklődőkkel.

A táplálkozáskultúráról szóló könyv nem szakácskönyv – magyarázta a néprajzkutató – viszont néhány recept mégis megtalálható a leírások között. Ugyanakkor pontos képet kap az olvasó a moldvai csángók étkezési szokásairól – ezek szorosan kapcsolódnak az ünnepekhez, de a hétköznapi élet rítusaihoz is.

A téma kiválasztása nem volt tudatos – mondta a szerző, inkább a téma találta meg őt. Egyetemi tanárának, dr. Kisbán Eszternek a javaslatára választotta a táplálkozáskultúrát, hiszen Moldva zenéjéről és az ottani oktatásról már több dolgozat és könyv is született, ebben a témában viszont nem. Nemcsak a lakodalomhoz, keresztelőhöz vagy torhoz kapcsolódó szokások és ételek leírását olvashatjuk, hanem a mindennapi, munkás életbe is betekintést nyerhet az olvasó, így kiderül, hogy a moldvai csángók nem reggeliznek, viszont kétszer esznek egy nap.

A korai ebéd akár reggeli is lehetne, a második fogás pedig este kerül az asztalra, amikor már minden munkát elvégeztek aznap. A puliszka elmaradhatatlan része az étkezésnek, és a savanyú ízvilág is jellemző. Pusztinában savanyításra savót használnak, amely az oltott tehén- vagy juhsajt készítésének mellékterméke.

„A faluban a savanyított savót, amit a friss édes savótól megkülönböztetendő, sebes savónak neveznek, amenynyiben leveskészítésre szánják, és használják savanytónak nevezik; egyúttal az összes levessavanyítók közül ők csak ezt nevezik savanytónak. Arra a nyelvtörténeti kérdésre, hogy mikor savanyú a sebes, vagy mikor sebes a savanyú, még nem született válasz”– áll a könyvben. Az étkezési szokások mellett az ételek megnevezése is más a pusztinaiak körében, hiszen arrafelé a galuska nem az, amit Erdélyben galuskának neveznek. A csángók körében a galuska a töltikét jelenti, amely szőlő- vagy káposztalevélbe töltött húsos és zöldséges étel.

Az ünnepek és hétköznapok különválása jól érzékelhető a könyvben, hiszen a mindennapokban jelenlévő két étkezést a bőséges ünnepi asztalok megjelenése bontja meg. Mivel éppen a héten volt húshagyókedd, a szerző a nagyböjthöz kapcsolódó szokásokról is beszélt. Húshagyókedden töltött tyúkot készítenek a helyiek, ezt követően azonban kezdődik a szigorú böjt és a hamvazószerdához már a konyhai edények kiégetése és kilúgozása tartozik.

 „Húshagyókedd kiemelkedő jelentőségét jelzi az is, hogy egész nap az ünnepi vacsora előkészületei folynak. A szokás fennmaradásához hozzájárulhat az a még élő hiedelem is, miszerint a húshagyókeddi tyúk akkor is megdöglik, ha nem vágják le. (...) Egyetlen nap van az évben, amikor egyszerre a falu minden családja édes tyúkhúslevest főz, ez »húshajókedd«. Egyúttal ez az egyik olyan ritka alkalom, amikor a levesben főtt hús nem a levesben, egytálételként kerül az asztalra, hanem a leves szűrt húslevesként, a tyúk pedig megtöltve, külön ételként, mindkettő vacsoránál szerepel”– írja.

Munkája során Nyisztor Ilona a szülőfalujában és az ahhoz közel álló településeken dolgozott, elsősorban a táplálkozáskultúra elemeit, étkezéseket és ételeket, összefüggésüket írta le. Elmondása szerint tudományos munkája során a helybéliek rosszallását is megtapasztalta, aminek oka a szerénység és a szégyenlősség. Mint mondta, a csángók – de nemcsak – mintha szégyellnék mindennapjaikat, a csángó nőknél pedig a konyhai tevékenységbe való betekintés ugyanolyan tabu, mint a hálószoba.

Míg Svájcban a helyiek büszkék mindenre, ami az övék, és a polentát nagyáruházakban is árusítják, feltűrve és más módon elkészítve, addig nálunk szégyenkeznek az egyszerű puliszka vagy pityókatokány miatt – magyarázta a kutató.