HIRDETÉS

„Nem készítettük elő a ’89-es forradalmat” – Gelu Voican Voiculescu főszereplő a népfelkelésről

Rostás Szabolcs 2018. január 01., 10:54
HIRDETÉS

Egy forradalom nem bájos és gáláns aktus, hanem önhatalmú, brutális és erőszakos – üzeni Gelu Voican Voiculescu azoknak, akik szerint nem kellett volna agyonlőni a kommunista diktátort 1989. december 25-én. A 28 évvel ezelőtti rendszerváltás egyik főszereplője, volt miniszterelnök-helyettes a Krónikának adott interjúban cáfolja a puccsról szőtt elméleteket, beszél Tőkés László szerepéről, valamint a bányászjárás ügyében ellene is foganatosított vádemelésről.

Gelu Voican Voiculescu: a kötelességünket teljesítettük Ceauşescuék kivégzésével Fotó: revistatango.ro

– Corneliu Porumboiu filmjének – Volt vagy nem volt? (A fost sau n-a fost?) – a címét parafrazálva 28 év elteltével is adja magát a kérdés: forradalom vagy államcsíny történt 1989 decemberében Romániában?

– Az államcsínyt a növekvő tájékozatlanság, az ismeretek hiánya mondatja egyesekkel, főleg azért, hogy a politikai küzdelem során üssenek azokon, akiknek az az érdemük, hogy az 1989. decemberi román forradalom élén álltak. A legfrissebb példa erre Klaus Werner Johannis elnöké, aki minapi beszédében befeketíti a 28. évforduló emelkedettségét. Persze nem merészelte tagadni a forradalmat, de szóba hozta az igazságügyi törvényeket, márpedig istenkáromlás a mai Románia alapításának aktusát felhasználni a pillanatnyi, értéktelen politikai harcokban.

HIRDETÉS

Az államcsíny (franciául coup d’état) során a hatalomátvételt a politikai elit egy része hajtja végre, félreállítva a többieket. Mindez teljesen diszkréten az államhatalom központi intézményeinek szintjén történik, rövid idő alatt, a nép részvételének mellőzésével, amelyet kész tények elé állítanak. Paradoxon, de éppen Nicolae Ceaușescu volt az első, aki 1989. december 25-én lezajlott pere során államcsínyről beszélt.

A képzetlenségéről árulkodott, hogy összetévesztette a puccsot az államellenes cselekedettel, ami manapság másokkal is megtörténik...

A népfelkelés a politikai-gazdasági helyzettel elégedetlen társadalom széles rétegét felölelő kollektív tiltakozási forma, erőszakos cselekedet, miközben a forradalom nemcsak egy politikai rezsim azonnali, erőszakos megdöntését feltételezi, hanem egy egész politikai rendszerét. A forradalom mindenekelőtt szabad népi aktus, egy állam vagy nemzet történelmének diszkontinuitása. Államcsíny alkalmával a népi mozgalom legtöbbször elmarad, vagy követheti ugyan az eseményeket, de sohasem előzheti meg azt.

Noha 1989 decemberében megdőlt a totalitárius politikai-gazdasági rendszer, a Ceaușescu-féle kommunista-szocialista diktatúra, Románia nem vezetett be új rendszert, hanem visszatért a formálisan ugyan, de nálunk a 19. században működő pluralista-parlamenti demokráciához. Ellenben nem beszélhetünk restaurációról, hanem valódi forradalomról, amely etimológiailag ebben az értelemben a latin keringés, forgás (revolutio, rivolvere) kifejezésből ered. A kolozsvári származású Tamás Gáspár Miklós filozófus minduntalan elcsodálkozik, miként vagyunk képesek mi, románok elvitatni az 1989-es forradalmat, jelenkori történelmünk legfényesebb cselekedetét...

– Ön szerint milyen okok vezettek a Ceauşescu-rezsim megdöntéséhez? Mi volt az az utolsó csepp a pohárban, ami elindította a népfelkelést?

– A fő ok a román nép kétségbeesése volt. A társadalom a Román Kommunista Párt (RKP) 14. kongresszusának szónoki emelvényéről értesült, hogy a külföldi államadósság visszafizetésének erőfeszítését újabb megszorítások követik, mivel 1990-ben megkezdődik az ipar retechnologizációja. A közel egy évtizeden keresztül elszenvedett, őrjítő nélkülözés állandósulása vezetett ahhoz a csömörhöz, amely semlegesíti a fennmaradás ösztönét, és életük feláldozására sarkallja az embereket. A nemzet tűrőképessé­gét meghaladó fokozott elégedetlenséget tetézték bizonyos hatalmak külső akciói is, amelyek abban voltak érdekeltek, hogy végezzenek Ceaușescuval.

A december 21-én, valamint 22-én reggel kirobbant népfelkelés aznap estére minden előkészület nélkül, menet közben autentikus forradalommá alakult át összefüggő programmal.

Az események alakulását illetően alapvető jelentőséggel bírt Ion Iliescunak a beavatkozása, aki számos, a spontán népfelkeléskor utcára vonuló névtelen embert gyűjtött maga köré. Ha nem következik be ez a gyors folyamat, veszélyes anarchiába csapott volna át minden, amely kártékony káoszba sodorta volna az országot. Az RKP Központi Bizottságának székháza előtt összegyűlt tömeg éljenzett bennünket, a felháborodott nép képviselőit ismerve fel bennünk. Akkor sem a csapatunk összetételét, sem a programunkat nem vitatta senki, támogatott bennünket a tömeg, ez biztosította akciónk győzelmét. Ez a mi legitimitásunk forrása!

Az a tény, hogy Iliescunak a hozzánk hasonló emberekből kellett improvizálnia egy hatalomra lépő társaságot – olyanokból, akik ellenzéki magatartásunkon túlmenően normális esetben nem voltunk a legmegfelelőbbek politikai tisztségekre –, azt bizonyítja, hogy őt magát is váratlanul érték az események, nem készült erre az eshetőségre.

Ez az érv szerintem megdönti az államcsínyre és a „forradalom elkobzására” (vajon kitől?) vonatkozó gyanúsítgatások és hamis értelmezések építményét. Ha létezik egy minimális előkészület, azt nem tehettük volna meg észrevétlenül. Ion Iliescu és mindnyájunk számára, akik december 22-én csatlakoztunk hozzá, külön érdemet jelentene, ha lett volna bátorságunk az összeesküvésre, előkészítve a majdani kitörést. Büszkék lennénk, hogy volt merészségünk titokban összeesküvést szőni, szembeszállva a Szekuritáté kíméletlen megtorlásának kockázatával.

Nem volt eltervezve, hogy Ion Iliescu átveszi a hatalmat.

Egyébiránt senki nem gondolta, hogy a rettegett elnyomó gépezete által elárult Ceaușescu hirtelen megbukik. Egyszer csak a totalitárius kommunista állam egész építménye felfoghatatlanul könnyen összeomlott, oly hirtelen, hogy néhány órára hatalmi űr keletkezett. Iliescu általa ismeretlen forradalmárokra, az utca embereire támaszkodva alakította ki az ideiglenes kormányt, ami újfent azt bizonyítja, hogy nem készült átvenni a hatalmat 1989 decemberében.

Ez az igazság a román forradalomról, amely egyszerűségében valószínűtlennek hat. A mi forradalmunk a kiontott vérrel hitelesítette a többi szomszédos államban 1989-ben bekövetkezett bársonyos folyamatokat, megpecsételve a kommunizmus – az abszolút történelmi gonosz – csődjét.

Egyébként a Szovjetunió összeomlása éppen annak a román forradalomnak a mellékjelensége, amely halálosan megfertőzte a szovjet birodalmat. Mihail Gorbacsov, a moszkvai „varázslóinas” – aki Hruscsovhoz hasonlóan megpróbálta megreformálni a poklot – nem sejtette, hogy mi továbbmegyünk, és a rendszerrel együtt megdöntjük Ceaușescut, kiteljesítve a kommunizmus kudarcát Európában. Túl közel a kommunizmus bástyájához és letéteményeséhez, a romániai radikális változások megfertőzték az 1991-ben szétbomlott Szovjetuniót, ezáltal a román forradalom túllépte egy helyi esemény kereteit, és világméretű dimenziót kapott.

– Egyetért-e azzal, hogy Tőkés Lászlónak a kommunista hatóságokkal szembeni kiállása volt a szikra, amely kirobbantotta a 28 évvel ezelőtti eseményeket? Ön szerint milyen szerepet játszott az egykori temesvári lelkész az 1989. decemberi forradalomban, a kommunizmus megdöntésében?

– Kérdése számos elméleti pontosításra kötelez: a történelmi kutatást erősítik az eltelt évek, az elemzői kezdeményezés történelmileg személytelenné válik. Manapság a faktológia, a tények önmagukért való rendezése valóságos mániájának vagyunk a tanúi. Viszont a tények nem önmagukért érdekesek.

1989. december 16-án Temesvár egyik utcáján néhány magyar református összegyűlt a lelkésze védelmében, akit bírósági végzéssel ki akartak lakoltatni. Idővel, kíváncsiságból járókelők is csatlakoztak, így egy kaotikus mozgásnak köszönhetően, amikor egyesek jöttek, mások távoztak, 16 óra körül összegyűltek mintegy százan. Ez a szám kritikus tömeggé vált, az emberek a kusza suttogásokon túl kezdték legyőzni a félelmüket, és egyre vehemensebben fejezték ki hosszú ideje szunnyadó elégedetlenségüket.

A párt helyi szervei és az állami hatóságok megpróbálták helyben, a rendvédelmi szervek beavatkozása nélkül kezelni a helyzetet, hogy ne hallszék Bukarestig ez a végső soron eltörpülő incidens. Akkoriban három tisztségviselőt küldtek a fővárosból Temesvárra a lelkipásztor bonyodalommentes kilakoltatásának biztosítására. A helyi döntéshozók, Radu Bălan Temes megyei első titkár és Petru Moț, Temesvár polgármestere elrendelték a Szekuritáté tíz beépített ügynökének és egy körülbelül hetvenfős, a rezsimhez hű munkáskülönítménynek az elvegyülését a tiltakozók között, hogy ellensúlyozzák a magyarok jelenlétét, a hatóságok ugyanis őket tették felelőssé a forrongásért. A megyei szakszervezet által otthonról, szabadidejükben berendelt munkások részéről azonban a várakozásokkal ellentétben nem ellendemonstráció, hanem szolidaritás nyilvánult meg.  A szekus informátorok azonnal jelentették a művelet kudarcát, jelezve, hogy a hatóságok intézkedése az eredeti csoport felszaporodását vonta maga után.

Azért tértem ki a részletekre, mert ezáltal szertefoszlik Tőkés László mítosza: a románok nem őt védelmezendő vonultak utcára Temesváron, a forradalmat nem a magyar kisebbség és a lelkipásztor bátorsága robbantotta ki, hanem a temesváriak kétségbeesése, akiket a románok többségéhez hasonlóan megbotránkoztattak a hatóságok megszorító és önkényes lépései.

A rezsim minden egyes döntését ellenségesen fogadták, tehát nem Tőkés tiszteletes volt a robbanás kiváltó tényezője, hanem a hatóságok intézkedése, amely negatív reakciót váltott ki a lakosság körében. Egy számottevő tömeg összeverődése azt tudatosította az emberekben, hogy nyíltan kifejezhetik elégedetlenségüket. Mivel nem tudták megbontani a csoportot, a hatóságok – meggyőzve Tőkést, hogy 17 óra 15 perckor kérje fel távozásra a tömeget – a tüntetés feloszlatása mellett döntöttek, lezárva számos utcát és a városközpont felé vezető Bega-hidat azzal a céllal, hogy a mellékutcákon szétszórják a demonstrálókat.

De a forgatókönyv rossznak bizonyult, mivel a hídig érve, anarchiára bármikor fogékony alvilági fiatalok, utcagyerekek, lakótelepi mocskok, cigányok csatlakoztak a tüntetőkhöz, áttörték a rendvédelmi szervek blokádját, és a temesváriak kezdeti megalapozott lázadása estére vandál erőszakba, kirakatok betörésébe és áruházak kifosztásába torkollt.

A fordulópontot az jelentette, amikor a helyi hatóságok bénultsága közepette a kezdeményezés fokozatosan átkerült az anarchistáktól a forradalmárokhoz. Az utcai zavargások akkor csaptak át népfelkelésbe, amikor a megyei pártszékház előtt elhangzott a Le Ceaușescuval! felkiáltás. Ekkor kezdődött a forradalom.

Az állami szervekben tudatosult, hogy a magyar lelkész parókiája előtti szerény gyülekezés néhány óra alatt lázadássá terebélyesedett. De Tőkés László szerepe valóban csekély volt, egyébként diszkréten, feltűnés nélkül el is vitték Temesvárról.

– Rengeteg elmélet kapott lábra az elmúlt évtizedekben külső hatalmak állítólagos beavatkozásáról. Volt-e szerepük idegen államoknak az 1989-es eseményekben?

– A szomszédos államokkal ellentétben, ahol a kommunista rezsimek „bársonyos” megdöntését külföldről, a szovjet titkosszolgálatok asszisztenciájával vezényelték le, Romániában iszonyú robbanásként következett be a változás, miután a kétségbeesett nép megelégelte az elmebeteg diktátorpár rémuralmát. Az 1989-es forradalom valamennyiünké azokkal a névtelen százezrekkel együtt, akik velünk tartottak, legyőzve a félelmüket.

Bármilyen forgatókönyvvel készültek is a világ nagyhatalmai a titkosszolgálataikkal együtt, még ha léteztek is bizonyos külső tényezők, amelyek alágyújtottak a népfelkelésnek, az eseményeket mi, románok tartottuk az ellenőrzésünk alatt, akik Ion Iliescuval az élen átvettük a kezdeményezést.

De eme egyedülálló forradalom sikerének az érdeme nem néhány személyiségé, hanem Bukarest névtelen lakosságáé, amely nagy számban kivonult a televízió, a rádió és a Központi Bizottság székháza elé. Ezeknek az embereknek a kulcsfontosságú helyszíneken való jelenléte biztosította a mi sikerünket, annak köszönhetően tudtunk úrrá lenni az eseményeken, hogy éjjel-nappal az utcán maradtak.

Voiculescu (háttérben) Ion Iliescuval és Petre Romannal 1989-ben Fotó: Getty Images

Mindehhez hozzájárul az elesettek áldozatvállalása. A halottaink a mi egyedüli hőseink: a pribékek által lemészárolt temesváriak, a jilavai cellákban megkínzottak, a lánctalpak által halálra zúzottak, az orvul agyonlőtt emberek, beleértve azokat a katonákat, akiket ugyanaz a láthatatlan és alattomos ellenség gyilkolt meg, amely a távcső mögé rejtette gyávaságát. És mindezen emberi tragédiákon túlmenően kijelenthető, hogy Isten rámosolygott Bukarestre 1989 decemberében, bármennyire is meglepően hathat a csodatényező megidézése a racionális elmére.

– Gyakran hallani ma is olyan véleményeket, miszerint Magyarország és Oroszország annak idején Románia szétdarabolására törekedett. Ön szerint van ennek valóságalapja, léteznek bizonyítékok, amelyek alátámaszthatnák ezeket az elméleteket?

– Nemigen akadnak nyilvánvaló bizonyítékok, különben is a papírra vetett tervek nem mindig valósíthatóak meg, amikor szembesülnek a terep valóságával. Az országnak az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) akarata ellenére történő szétdarabolása nem lett volna túlságosan kényelmes annál is inkább, mivel meghozta volna az étvágyat mindenféle határmódosítás iránt. Könnyen vissza lehet menni az 1815-ös bécsi kongresszusig...

De végül is mit nyert volna Magyarország Románia felosztásával? Azt, hogy a magyarok ismét kisebbséggé váljanak egy új Nagy-Magyarországon belül?

Jelezték ugyan magyar hegyivadászok hadművele­tét a Mátrától egészen a borsi határátkelő vonaláig, illetve vissza, de vajon mennyire relevánsak ezek a hadmozgások a Varsói Szerződés keretében? Ugyanakkor Jászvásáron a Szekuritáté emberei autóbusszal kísértek el a határig egy népes, szovjet „újságírókból” álló csoportot, miután hat helyi kezdeményező letartóztatásával meghiúsult egy nagyszabású népgyűlés megszervezése.

Bizonyítékok vannak arra, hogy tízszer több szovjet turista tartózkodott az országban, mint 1988 decemberében – valamennyien férfiak, akik négyesével, személygépkocsival lépték át a határt Magyarországon és Jugoszlávián keresztül. De még úgy sem igen jutottak semmire, hogy csak 1990 októberében hagyták el az országot. Vajon a jelenlé­tükkel befolyásolták az eseményeket?

A mi atipikus magatartásunk, a félszegségünkből eredő zűrzavar egyszerűen megbénította a Ceaușescu megdöntését célzó zavargások fokozása érdekében küldött szovjet titkosszolgálati ügynököket.

Úgy vélem, meglepte őket, hogy hamarabb megjelentünk a színen, holott nem szerepeltünk a terveikben. Ha a kommunista rezsim belföldi exponensei és az ország területén tartózkodó külső tényezők ismerték volna az igazságot, gond nélkül semlegesítettek volna bennünket. De, mint már említettem, hatalmasat nyomott a latban a tömegek masszív támogatása, amely legitimitást adott nekünk, és elbátortalanította a hasonló szándékokat. Mivel annak tűntünk, amik nem voltunk, a sors úgy rendelte, hogy akaratlan csalásunk megtévessze őket, és ezáltal a gyengék győztek.

– A Nemzeti Megmentési Front (NMF) küldötteként részt vett Nicolae és Elena Ceaușescu 1989. december 25-én lezajlott tárgyalásán, majd a kivégzésükön. Miként emlékszik vissza arra a napra?

– Először is egy apró pontosítás. Részt vettem ugyan a peren, amolyan közönségként a teremben, de a kivégzésen nem vettem részt, még csak jelen sem voltam. Az emlékkel kapcsolatban: az eseményről készült felvétel ismételt megtekintése behelyettesíti annak a napnak a felidézését.

– Mégis milyen érzéseket vált ki önben, hogy hozzájárult a közelmúlt egyik legismertebb diktátorának a megbuktatásához és kivégzéséhez?

– Egy kötelesség teljesítésének az érzését.

– Mi a válasza azoknak, akik szerint nem kellett volna agyonlőni Ceaușescut?

– Hogy egy forradalom nem egy bájos és gáláns aktus, hanem önhatalmú, brutális és erőszakos. A hatalmon lévők nem hagyják magukat jószántukból félreállítani. Forradalmat azért szokás kirobbantani, hogy megdöntsék a hatalmon lévőket, ellenkező esetben ők távolítanak el téged. Azokban a zavaros és bizonytalan időkben ártatlan emberek pusztultak el, alkalmi áldozataiként egy megfoghatatlan városi gerillacsapatnak, amely a diktátorpár halálának bejelentése után azonnal eltűnt.

Mi egybehangzó nemzeti kérelemnek tettünk eleget. Még ma is látni néhány bukaresti épület falán ecsettel felfestve a jelszót: Halál Ceaușescura!

Sajnos bármennyire is jól céloztak, azok a derék ejtőernyősök nem gyilkolhatták meg Ceaușescut: a diktátor valódi kivégzése hosszabb folyamat, azt feltételezi, hogy önmagunkból kell kiirtanunk Ceaușescut. Ceaușescu tovább él mindnyájunkban, akik 1965-től megalkottuk. Mi vagyunk a vétkesek azért, hogy az egyénből Ceaușescu diktátorrá válhatott, egy nemzeti betegség megszemélyesítése, amely időnként megkísért bennünket, akár egy átok büntetése.

Fotó: Adevărul

– Volt-e annak realitása, hogy a romániai forradalom vérontás nélkül, békésen menjen végbe, mint például a magyarországi?

– Nem. Románia helyzete egyedi volt a Varsói Szerződés többi tagállamához viszonyítva, főleg annak köszönhetően, hogy a területén 1958 után már nem állomásoztak szovjet csapatok.

– A bukaresti főügyészség katonai részlege tavaly újranyitotta a forradalomdossziét, ismételten eljárást indítva az 1989-es események ügyében, a nyomozás keretében önt tanúként hallgatták ki. Ki tehető felelőssé véleménye szerint a Nemzeti Megmentési Front létrejötte után agyonlőtt áldozatok haláláért?

– Visszautasítottam minden nyilatkozatot, hogy ne szolgáltassak anyagot a félremagyarázásnak. A Nemzeti Megmentési Front tanácsa (CFSN) 1989. december 22-ei megalakítása után elhunytak haláláért az R nevű hálózat elszigetelt csoportjainak a tagjai a felelősek, amelyet Ceaușescu különleges helyzetekre hozott létre.

Csupán a diktátorpár kivégzése után hagytak fel a mindenütt jelen lévő városi gerillaharccal, amellyel akadályoztak bennünket a hatalom gyakorlásában.

Ezért volt szükség a sürgősségi eljárásban letárgyalt târgoviștei perre annak minden eljárásbeli hiányosságával együtt.

Az NMF tanácsa 1989. december 27-étől alapította meg a struktúráit, létrehozva a kormányt, a bizottságokat, nekilátva az államhatalom gyakorlásának. Az illető terroristák nem voltak fanatikusak, hanem engedelmes, jól képzett végrehajtók, akiket a félelem hajtott, és akik örvendtek, hogy Ceaușescuék halála után abbahagyhatták áldatlan akciójukat.

– Saját érdemének tulajdonítja az 1990-ben fekete márciusként elhíresült marosvásárhelyi etnikai konfliktus „pacifikálását”. Kinek állt érdekében ön szerint pogromot kiprovokálni az erdélyi városban?

– Ugyanazoknak az erőknek, amelyek miután 1990 márciusában Marosvásárhelyen kudarcot vallottak, szelíden szétszakították Csehszlovákiát. Majd később felelősek voltak Jugoszlávia erőszakos és véres feldarabolásáért, beleértve a boszniai és koszovói háborút.

– Ion Iliescu volt államfőhöz és Petre Roman volt miniszterelnökhöz hasonlóan idén júniusban, az 1990-es bányászjárások 27. évfordulóján ön ellen is vádat emeltek emberiesség elleni bűncselekmények miatt a diáktüntetés vérbe fojtásáért. Hogyan kommentálja az ügyészek vádjait?

– Először is 1990 júniusában még nem létezett a büntető törvénykönyvben az emberiesség elleni bűncselekmény.

Másrészt pedig nincs mit kommentálnom, az ügyészek a jelenlegi államfő által nyilvánosan megfogalmazott politikai megrendelésnek tesznek eleget.

A mostani elnök közölte: „Most az ügyészek ideje van, nem a történészeké. Sok ember szabad, akinek vér tapad a kezéhez...” Mit kommentálhatnék én ezen?

– Érez bármilyen felelősséget a 27 évvel ezelőtti véres bányászjárásokért, az ellenzéki tüntetés brutális szétveretéséért?

– Abszolút semmilyet! Emlékeztetni szeretném arra az elsöprő szavazatarányra, amellyel megnyertük az 1990. május 20-án rendezett választásokat.

Gelu Voican Voiculescu
1941. február 8-án született Bukarestben, geológus mérnöki diplomát szerzett 1963-ban. A Szekuritáté többször letartóztatta és eljárást folytatott ellene többek között gazdasági kémkedés, szakmai titkok kiszolgáltatása és az ifjúság körében folytatott „agitációs tevékenység” vádjával; 1985-ben másfél év börtönbüntetésre ítélték a társadalmi rend elleni propagandáért, egy év után amnesztiával szabadult.

Ion Iliescu oldalán az 1989-es rendszerváltó események aktív szereplője volt, jelen volt Ceaușescuék perén is. Titkosszolgálatokat felügyelő miniszterelnök-helyettesként tagja volt a Petre Roman vezette ideiglenes kormánynak, az 1990 májusában rendezett választáson szenátori mandátumot szerzett, amelyről 1992-ben lemondott, 1994-1996 között Románia tunéziai, 2001 és 2005 között marokkói nagyköveteként szolgált.
Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
HIRDETÉS
1 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS