„Parádéhazafiak”, mesterséges feszültségek

Meglehet, kissé naiv a gondolat, ugyanis mindennapi életünk és közéletünk szinte semelyik szegmense nem függetleníthető a mindenkori hatalom packázásaitól, a politikai érdekektől, játszmáktól, döntésektől, egyes döntnökök mögöttes szándékaitól. De talán mégis érdemes eltöprengeni azon, hogy ha nem érintenék mesterségesen szított feszültségek a többetnikumú közösségeket, vajon nem tudnák-e zökkenőmentesebben, békésebben rendezni közös dolgaikat?

József Attila A Dunánál című versének sorai már szállóigévé váltak: „rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk, és nem is kevés”, és talán mindenki egyetérthet abban, hogy már önmagában nagy feladat az egymás mellett élők számára együttes erővel megoldani a mindennapok hordalékaként érkező problémákat. Ha azonban kívülről szítanak köztük feszültséget, akkor világos, hogy a napi hadakozásokkal (esetenként szélmalomharcokkal) lesznek elfoglalva, így nem lesz terük arra összpontosítani, ami előre mutató céljuk, közös érdekük lenne.

Jó példa lehet erre a sepsiszentgyörgyi szimbólumhasználat körüli hercehurca: a brassói táblabíróság nem jogerősen érvénytelenítette a háromszéki város zászlójának elfogadásáról tavaly nyáron hozott kormányhatározatot, a lobogót a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fóruma és Méltóságért Európában Polgári Egyesület (ADEC) azért támadta meg, mert hiányolta a románok jelenlétére utaló szimbólumokat. Az egyesület neve egyébként jó ideje hírhedtté vált: az elmúlt években a székelyföldi településvezetők bírósági meghurcolására szakosodott, vezetője a legtöbbször „hivatásos feljelentőként és megélhetési provokátorként” jellemzett Dan Tanasă.

Jelenleg éppen ünnepel a háromszéki város, névadója, a sárkányölő szent napja körüli időszakban szervezik meg a kilencnapos kulturális eseménysorozatot, amelynek kínálata a település és a környék román ajkú lakosságát is hangsúlyosan megszólítja. Jelzés- és szimbólumértékű, hogy a helyi román művelődési élet jeles személyiségei vették védelmükbe a napokban a „felülről” (vagy ha úgy tetszik, „alulról”) megtámadott városjelképet, mondván: Sepsiszentgyörgy román állampolgárai megfelelően és tisztességesen képviseltetve érzik magukat, talán jobban, mintha egy dák szimbólum vagy pénzérme is megjelenne a címerben. És azt is jelezték, hogy a zászlót „parádéhazafiak” kérésére érvénytelenítették, akiknek egyetlen célja, hogy folyamatosan etnikumközi vitákat provokáljanak.

Felmerül a kérdés: vajon miért avatkoznak be egy-egy közösség életébe, az egymás mellett élők által természetesnek, békésnek, megfelelőnek tartott viszonyrendszerbe bizonyos külső erők? Vagy ha továbbmegyünk: törvények ide vagy oda, de tulajdonképpen miért kell olyan „felső” hatalmaknak dönteniük egy-egy közösség szimbólumainak életéről-haláláról, mint a különféle bíróságok, hatóságok, a bársonyszékekben ülő döntéshozók? Ha egy adott, akár többetnikumú közösség tagjai elfogadják, megfelelőnek tartják a településüket jelképezni hivatott heraldikai szimbólumokat, akkor miért kell felülírniuk, bírálniuk és megtámadniuk „külső erőknek”? Sejthető, hogy ezek a kérdések költőiek, azonban az egyes közösségek méltósága és komfortérzete szempontjából biztosan nem megkerülhetőek.