Vörös október, véres száz év

Amely aztán nem csupán Oroszországot gyűrte maga alá, hanem a második világháború után Európa középső és keleti részét is – nekünk magyaroknak ráadásul az a kétes dicsőség is megadadott, hogy kétszer is részesüljünk a bolsevik rendszer áldásaiból, 1919-ben és 1945 után is megtapasztalhattuk, milyen az, amikor egy olyan utópista klikk ragadja magához a hatalmat, amely irreális, hagymázas elképzeléseit mindenáron – értsd: terror, tömeggyilkosságok és intézményesített rablás – rá akarja erőszakolni a világra.

Némi vigaszt jelenthet persze, hogy a hívei által világmegváltónak hitt eszméről bebizonyosodott: életképtelen, csak pusztítást és romlást hoz, hiszen Európában már több mint negyed százada összeomlott a kommunista rendszer, és az „élharcos” Szovjetunió is csak rossz emlék ma már.
Mégis, az a 45 – a kevésbé szerencsés Oroszországban még több – év még mindig érezteti a hatását, és nem csupán abban, hogy nehezen jóvá tehető pusztításokat és versenyhátrányt okozott a rendszert elszenvedő országoknak, hanem a mentalitásban is.

Hiszen azok között, akik elég sok időt töltöttek el a diktatúrában, még ma is tömegeket képeznek azok, akik ódzkodnak minden egyéni kezdeményezéstől, és „az államtól” várják, hogy gondoskodjon róluk – tudomást sem véve arról, hogy magának az államnak nincs egyetlen fillérje sem, minden kiadását az adófizető polgárok hozzájárulásaiból fedezi (már a busás kamattal fölvett hiteleken túl).

Ami még ennél is súlyosabb: nem kevesen vannak azok, akik a mai napig is azt szajkózzák: a kommunizmus, illetve az alapját képező marxizmus alapvetően szép és jó eszme, csupán a megvalósítói torzították el. És nem csupán az idősebbek, a kommunizmus egykori konkrét haszonélvezői, vagy a kommunista rendszer megdöntését követő káoszból vesztesként kikerülő emberek gondolják így, hanem az utópikus népboldogításban még mindig hívő értelmiségiek és a kommunizmust meg sem érő – vagy legfeljebb csecsemőként megérő – fiatalabb korosztály tagjai is.

Akik nem tapasztalták meg a saját bőrükön a diktatórikus rendszer elnyomását, a hiánygazdaságot, és azt hiszik: az általuk elolvasott propagandakiadványokban látottakat, a szépnek és igazságosnak tűnő eszméket sokkal jobban is gyakorlatba lehetne ültetni, mint Lenin és követői. (Érdekes egyébként, hogy a valláspótléknak is szánt kommunista eszme hirdetői maguk sohasem az egyszerű hívek, azaz a proletárok táborát gyarapítanák, mindig az „élgárda” részeként osztanák az „igét”).

Csakhogy már a kiindulópont is hibás: a marxista „világforradalmár”, a régi rend és erkölcsi normák megdöntésére és eltörlésére irányuló eszmeiség pontosan azt hordozza magában, ami eddigi megvalósítóinak áldatlan tevékenysége nyomán létrejött. Vagyis a diktatúrát, a terrort, a tulajdonjog semmibe vételét, a családi és emberi kötelékek szétzilálását.

Persze – ahogy azt a rendszerváltás óta eltelt időben mi is érezzük – a kapitalizmusnak is megvannak a maga nem kis hibái, de Marx olyan volt, mint egy kontár orvos: használhatatlan terápiát írt fel, miután már a diagnózist is hibásan állította fel.

A történelem permanens osztályharcként való értelmezés, és a materializmus mint a történelmi cselekedetek egyetlen mozgatórugójának tételezése, a társadalomban mindig is meglévő egyenlőtlenségek helyett mesterséges, felülről irányított, a hatalom bitorlóinak kénye-kedve szerinti kényszeregyenlősítés bevezetése egyszerű és hangzatos tanok – csak éppen a valóságot nem írják le megfelelően. És természetesen alkalmatlanok annak jobbá tételére.

Úgyhogy ideje lenne már kilépni abból a kognitív disszonanciából, amely Marx mai szimpatizánsaiban él, miszerint szép eszmékről van szó, amelyeket rosszul kiviteleztek – maguk az eszmék is torzak és rombolók, amelyeknek főleg olyan országokban, amelyeknek végig kellett szenvedniük a kommunizmus évtizedeit, a történelem szemétdombján kívül nem sok keresnivalójuk van.

Ezért a Che Guevara-pólós, magát baloldalinak valló diák, a kommunizmusát melldöngetve hirdető újságíró vagy a magát marxistának mondó filozófus ugyanolyan gyilkos és emberellenes eszméket népszerűsít, mint a kommunizmus édestestvérének számító nácizmusban hívő randalírozó vagy a náci eszmeiség felélesztésén álmodozó politikus.

Persze ma kapitalizmusban és demokráciában élünk, így mindenki olyan eszmék iránti szimpátiák hangoztatása révén iratkozhat ki a komolyan vehető kultúremberek köréből, amilyenekkel akar. De amikor valaki 2017-ben a kommunizmust és a marxizmust dicsőíti, jusson eszünkbe: miután száz évvel ezelőtt önjelölt világboldogító elvtársai először hatalomra jutottak, az általuk meghonosított rendszer világszerte nagyjából százmillió halálos áldozatot követelt.