Vagy sikerül mozgósítani, vagy Simion lesz a befutó

és nagy eséllyel forduljon rá a másodikra.

Az persze tudható volt, hogy a jelenlegi kormány dolga igencsak nehéz lesz, hiszen az előző kabinet által a tavalyi kampányévben felelőtlenül, hitelből végrehajtott osztogatás után előállt példátlan nagyságú költségvetési hiány lefaragására fájdalmas megszorító intézkedéseket kellett és kell meglépnie.

A magyar szervezet pedig a jelek szerint jó ötletnek tartotta, ha a közvélemény szemében rá is hárul abból a felelősségből, amelyet a román kormánypártok viselnek abban, hogy az ország ide jutott.

Nos, nem volt az.

A valóság azonban keresztülhúzta a számításaikat, hiszen az elnökválasztás eredményének megsemmisítése nyomán mégiscsak maradt idénre egy olyan megmérettetés, amelyen a polgárok megbüntethették a kormánypártokat – és ha már így alakult, akkor az emberek éltek is a lehetőséggel. A másik ok az, hogy a kormányoldal Crin Antonescu személyében egy másodlagos frissességű, tízévnyi hibernálásból reaktivált arcot húzott elő jelöltként, akit még aktív politikusi korában sem igazán lehetett azzal vádolni, hogy elsöprő népszerűségnek és köztiszteletnek örvendene.

Bár már az is meglepő, hogy Antonescu neve egyáltalán fölmerülhetett, az igazán döbbenetes az, hogy a koalíció végül el is fogadta, holott jobb helyeken ilyenkor kiveszik az unicumos poharat annak a kezéből, aki előállt az ötlettel, és egy kényelmes fekhely felé terelik.

Az eredmény ismert, Antonescu mehet vissza a hibernálóba, egykori koalíciós partnere, a PSD kiábrándult szavazóinak egy részét elhappoló Victor Ponta frissen felfedezett szuverenista énjével együtt visszakerült a politikai térképre, a felsült kormánypártok pedig vagy még nem tértek magukhoz a sokkból, amelyet az okozott, hogy a jelöltjük még a második fordulóba sem jutott be, vagy már igyekeznek is menekülni a nem kis részben saját maguk meglékelte hajóról.

Marcel Ciolacu miniszterelnöknek természetesen nem kis felelőssége van a kudarcban. Azonban azzal, hogy máris lemondott, és az általa vezetett PSD bejelentette a koalícióból való kilépést, valójában nem tett mást, mint hogy a lovak közé dobta a gyeplőt, tovább rontva a helyzetet, és a leendő államfő kénye-kedvére bízva az új kormánykoalíció létrehozását.

Sőt egy új parlamentét is, hiszen ha Simion nyer, és kétszer is a parlamenti többség számára elfogadhatatlan miniszterelnököt jelöl – márpedig épelméjű ember az általa lehetséges kormányfőjelöltként belengetett, szintén szélsőjobboldali, de legalább emellett összeesküvéselmélet-hívő Călin Georgescura nem szavazhat –, akkor

Míg ha a koalíció egyben marad, hogy egységfrontot alkosson a szélsőjobbal szemben, akkor az államfő nemigen tudná leváltani, elvégre továbbra is meglenne a parlamenti többsége. A PSD vezetői az újabb pofon után felmérték, hogy a korábban a legfőbb ellenségnek bélyegzett liberálisokkal megkötött koalíció és a párt mérsékelt balközép erőként való pozicionálása legfeljebb csak egyes nyugati kancelláriákon és „progresszív” körök részéről vált ki elismerő fejsimogatást, a párt klasszikus szavazótábora részéről annál kevésbé.

– ahogy ezt a tavalyi parlamenti voksolás és az idei elnökválasztás első fordulója is jelzi. Így aztán a PSD vezetői úgy döntöttek, hogy mennek a választóik után, és ha úgy értékelik, hogy arra lenne tömegigény, akkor előbb-utóbb az AUR-ral való parlamenti együttműködés valamilyen formáját is felvállalják.

A liberálisok egy kicsivel jobb helyzetben vannak, hiszen nem ők adták a miniszterelnököt, de azért azzal nekik is el kell valahogy számolniuk, hogy a hagyományos szavazótáboruk nagy része ugyanúgy Simionra szavazott, mint a PSD-é. És vélhetően a legkevésbé sem kompenzálja őket mindezért az, hogy most Cătălin Predoiu személyében ők adhatják az ügyvivő miniszterelnököt.

Az RMDSZ ugyan most lobogtathatja a választási térképeket, hogy lám-lám, a magyar vidékeken mindenütt Antonescu nyert, de azért a szövetség illetékesei sem lehetnek maradéktalanul elégedettek, hiszen amúgy a magyarokat sok helyen ismét csak kisebb arányban lehetett mozgósítani, mint a románokat. A magyar szervezet a kormányalakításkor nagyot akart szakítani azzal, hogy két, eddig példátlanul fontos kulcstárcát, a pénzügyi és a fejlesztési minisztériumot is meg tudott szerezni a kormányban, de csúnya vége lett.

Persze karakánságnak tűnik, hogy presztízsből bevállalta a pénzügyminiszteri tisztséget, de vélhetően a két román párt úgy volt vele, hogy ilyen gazdasági helyzetben jobb is, ha nem nekik kell kiállniuk, hogy a rossz híreket közöljék, vigyék csak el a balhét a magyarok. Ezért aztán most, Ciolacu és a PSD megfutamodása nyomán könnyen előfordulhat, hogy a gazdaságot rendbe tevő erő helyett a káosz egyik előidézőjeként tekintenek az RMDSZ-re is

Eközben az RMDSZ azzal, hogy háttérbe szorította a sajátos magyar követelések – elsősorban az autonómia – képviseletét, azt állítva, hogy azok nem időszerűek, helyettük pedig gyakorlatilag kizárólag a – kétségkívül égetően fontos – országos ügyekre koncentrált, még inkább elszakadt a magyar közösségtől. Ezáltal pedig még inkább az a kép alakult ki róla, hogy minden eddiginél jobban belesimult a román establishmentbe, és szerves része a fősodornak – amit a magyar választópolgárok jelentős része azzal torol meg, hogy egyre kevésbé hallgat az RMDSZ útmutatására.

Ezért nehéz lesz meggyőznie a magyarokat, hogy tényleg létfontosságú érdekük a már első fordulós győzelmével is a lej árfolyamát bedöntő és a banki hitelek törlesztőrészleteit egekbe lökő Simion győzelmét megakadályozni. Azonban muszáj megpróbálni, ám nem mindegy, hogyan.

Nem mintha Simion nem egy sötét balkáni alak lenne, azok a klasszikus értékek pedig, amelyeken az EU eredetileg alapszik, nem lennének fontosak. De éppen azért tud népszerű lenni, mert a jelenlegi, az európai polgároktól elszakadt, az általa erőltetetthez képest eltérő politikai nézetet valló kormányok által vezetett tagállamokat ideológiai alapon, mondvacsinált okokból büntető – ami számunkra különösen felháborító: az őshonos kisebbségek jogainak védelmét sutba vágó, bár Simion ezt biztos nem bánja – eurokrata elittel és az általa képviselt, a kontinens számos országában kudarcos, de a hatalomhoz ennek ellenére is körömszakadtáig ragaszkodó fősodorral szemben határozza meg magát, és a tömegek nyelvén beszél.

Ezért az összes olyan pártnak, amely, ha nem is rajongója Dannak, de a szélsőjobboldali, magyargyűlölő Simionnál mégiscsak jobbnak tartja, minél szélesebb tömegeket kell minél érthetőbben megszólítania és megpróbálnia meggyőzni.

Az ugyanis az eredmények alapján jól látható, hogy a választáson részt vevő polgárok körében Simionnak nagyobb tartalékai vannak, mint Dannak. Ugyanakkor a valamivel több mint 53 százalékos részvételből az is látható, hogy még van remény.

De az első fordulóban távol maradó polgárok mozgósítása nélkül Simion végső győzelme aligha lesz megakadályozható.