Többségi vágyálom: magyarként jó románnak lenni

Az elmúlt száz év Romániájában a magyarok számára ideális időszakok soha nem voltak, de bizonyos érákban tűrhetően lehetett élni. Erdélyi városainkban a Ceaușescu-rendszer idején beindult masszív iparosítás és a vele járó gyors betelepítés megjelenéséig viszonylag normális együttélés alakult ki a többségben élő magyar és kisebb százalékban román, vagy a fele-fele arányt kitevő két nép tagjai között.

A régebb óta a magyarokkal együtt élő román közösség számára ez természetes jelenség volt, hiszen ismerték egymás szokásait és nyelvét. Erdélyi városaink régi román családjaiban valamilyen szinten beszélték a magyar nyelvet is. Ha nem is tökéletesen – mint ahogy a magyarok sem a románt –, az együttélés békésre sikeredett. Trianon óta a bukaresti kormányok igyekeztek ugyan különböző rendeletekkel és törvényekkel éket verni az együttélés írott és íratlan szabályai közé, de ez az 1960-as évek derekáig látványos eredményt nem hozott. A bukaresti magyarellenes politikának hosszú ideig éppen amiatt nem volt átütő sikere, mert adminisztratív eszközök nélkül nem tudták felrobbantani az Erdélyben kialakult román–magyar egymás mellett élés szokásrendjét.

A Ceaușescu-rendszer főideológusai – akik az 1989-es rendszerváltás utáni román politikának is meghatározó arcai maradtak – rájöttek, az erdélyi magyarok számára kedvező, de törékeny helyzeten csak masszív, Kárpátokon túli betelepítéssel lehet változtatni. Amikor olyan tömegeket zúdítottak Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Arad vagy a többi erdélyi település etnikailag vegyes, de történelmileg összeszokott lakosságára, akik semmit sem ismertek a helyi hagyományokról és az együttélésről.

A Ceaușescu-rendszer számára az volt a fontos, hogy olyan román közösségek érkezzenek Erdélybe, amelyek nagyjából annyit tudtak a magyarokról, amire a román történelemkönyvek hazugságaiból emlékeztek. A gyors betelepítésektől egy csapásra nehezebbé vált magyarnak lenni Erdélyben, a románság szemében mi lettünk a közellenség.

A kommunizmus utolsó két évtizedében a központilag ellenőrzött és pontos ideológiai forgatókönyvek szerint adagolt magyarellenességről sokan azt hitték, rosszabb már nem lehet, és a Ceaușescu-rendszer bukása elhozza a megbékélést. A dédelgetett magyar álmokról azonban hamar kiderült, hogy hiú ábrándok. A volt kommunista rendszer korifeusai közül csak kevés embert távolítottak el a hatalomból, a korábbi elit így zavartalanul beépülhetett az új „demokratikus” rendszer pártjaiba. A folyamatosság 1990 véres márciusának pogromkísérletében csúcsosodott ki az erdélyi magyarság számára egyértelmű üzenettel: Romániában csak a módszerek változnak, a zsigeri magyarellenesség megmarad.

Az elmúlt harminc év ezeknek a módszereknek a finomításáról szólt: hogyan lehet úgy ellenőrizni az erdélyi magyarságot, hogy a közösségi és egyéni jogokért folytatott küzdelem a szélmalomharc látszatát keltse. A cél az, hogy a magyarság tagjai maguktól döbbenjenek rá: semmiféle autonómia kiharcolására nincs lehetőség. A román hatalom által meghúzott határokat többé-kevésbé már sikerült elfogadtatni a magyarsággal, ami az újabb és újabb szociológiai felmérésekben visszaköszön. Elsősorban a bűntudat erősödésében, hogy az a jó erdélyi magyar, aki tökéletesen beszél románul, de a magyar nyelv tekintetében ez az elvárás alig jelenik meg a helyi románság irányába. Ami azt mutatja, hogy a kétnyelvűség hivatalossá tételét is sikerült elérhetetlen vágyálommá tenni.

A többségi románság szemében egyértelműen az a narratíva erősödik, hogy jó magyar az, aki beolvad közéjük, és anyanyelvét csak otthon, zárt ajtók mögött használja. A román hatalom szemében ugyanis a Klaus Iohannis-féle renegát ember az ideális kisebbségi Romániában.