Szemét helyett élelmiszert!

Ha bepillantunk a hazai élelmiszerellátás hátterébe, és szemügyre vesszük a rendelkezésre álló különböző statisztikákat, elképesztő látvány körvonalazódik: alig van olyan élelmiszer, amiből az ország önellátó lenne. A sertéshús kétharmadát importáljuk, de hatalmas mennyiségű áru érkezik más húsokból is. A piacot elönti a lengyel, az egyiptomi és más országokból származó krumpli, miközben néhány erdélyi megye pityókatermelése bőven elegendő lenne a hazai szükséglet fedezésére.

Még tragikusabb a helyzet az alma és körte importjával, ahol a hazai kínálatban elvétve találunk helyi termelőktől származó gyümölcsöt. De bármelyik területét is nézzük a hazai élelmiszeriparnak, nem találunk olyan ágazatot, ahol kellő mennyiségű helyi alapanyag – tej, hús, tojás, gabona, zöldség, gyümölcs – feldolgozásával fedezni lehetne a hazai élelmiszer-szükségletet.

Nem véletlenül alakult ez így: a kilencvenes évek második felétől az élelmiszerimportot felügyelő hazai maffia – amelynek tagjai között szép számmal voltak politikusok is – olyan helyzetet teremtett az országban, amely több százezer gazda visszalépését, és a gazdálkodásról való lemondását okozta. A hazainál gyengébb minőségű, agyonvegyszerezett és sokszor feketén, vámilletékek meg áfa nélkül behozott török zöldséggel az ország több régiójában a gazdák tízezreinek biztos megélhetést nyújtó zöldségtermesztést küldték padlóra. A sorban következett a tejtermelés felszámolása, amikor két évtized alatt falvaink nyolcvan százalékából eltűntek a tehéncsordák, de padlóra került a sertéságazat és a mezőgazdaság többi területe is, ahol korábban szép terméseredményekről és a belső piac ellátásáról szóltak a hírek.

Erre a lecsupaszított agrárágazatra telepedett rá az európai uniós tagság illúziókat áruló egységes piacával, ahol semmi nem az, aminek látszik. Ezúttal csupán a mezőgazdaságra szorítkozva: Románia európai uniós tagságának eddigi 14 éves hozadékáról pontos képet kapunk nagyáruházaink kínálatából, ahol egyre ritkább a hazai alapanyagból készülő élelmiszer. Sajnos, a romániai szabályozások nem követelik meg az alapanyag származási helyének feltüntetését a végterméken. Ha erre köteleznék az élelmiszer-feldolgozó nagyvállalatokat, egészen elképesztő eredménynek lehetnénk tanúi: a történetesen itthon előállított húsárukba zömében külföldről származó hús kerül. De ugyanez a helyzet a tejtermékek piacán is, ahol csupán néhány kisebb tejipari vállalat „kínlódik” a hazai tehéntartó gazdaságok tejének begyűjtésével, míg a nagy tejfeldolgozó üzemek importtejből és külföldről származó tejhelyettesítő adalékanyagokból gyártják kétes minőségű termékeiket.

E lehangoló helyzetben sokan megmosolyogják a magukra maradt kistermelők önszerveződését, akik közös honlapokkal és minimális költségvetésű hirdetési felületekkel próbálják felhívni magukra és házi termékeikre a figyelmet. Nincs könnyű dolguk, hiszen a nagyáruházak által uralt hazai élelmiszerpiacon mindenki ott „tart be” nekik, ahol tud. A romániai hatóságok annyira közömbösek vagy rosszindulatúak irányukban, hogy az utóbbi években néhány civil szervezet elköteleződésének köszönhetően kialakult termékvásáraikat sem tarthatták meg. Az elmúlt egy esztendőben mindössze pár kivétel volt.

Romániában tehát szó sincs arról, hogy a hatóságok újragondolnák a külföldről érkező és az olcsósága miatt jórészt gyenge minőségű import élelmiszer lecserélését hazaira. Ez stratégiaváltást, azaz a hazai gazdák előnyben részesítését követelné meg az élelmiszer címszó alatt jórészt „szemetet” áruló áruházláncok ellenében. Úgy tűnik, ebben a váltásban a mai kormány sem partnere a gazdáknak.