Romániai iskolapélda

Először is, a tulajdonok visszaszolgáltatásával történő kárpótlás, s azon belül az egyházi restitúció korrekt szándéka mellett azonnal megjelent a gáncsoskodás, a kettős mérce, a részrehajlás és a magyarellenesség is. A sikertörténetekkel, a felújított, megmentett erdélyi magyar épített örökségekkel párhuzamosan ott vannak a nyilvánvaló gáncsoskodások, az újraállamosítás rejtett vagy nyílt szándéka.

Jogászcsapatokkal erősített soviniszták igyekeznek mindent megtenni azért, hogy megakadályozzák a „magyarok térnyerését”, s ebben sokszor önkormányzati segítséget kapnak.

Harminc éve táplálják román, de magyar oldalról is a „másikokkal” kapcsolatos sztereotípiákat, amelyek – a politikai szereplők nagy elégedettségére – fenntartják a kölcsönös félelmet, bizalmatlanságot. A katolikus egyháznak visszaszolgáltatott nagyobbik épületben működő román iskolába járó gyerekek szülei „kiűzéstől” tartanak. Erdély elvesztésének oly jól ismert rémképe ez kicsiben.

Aztán ott vannak a marosvásárhelyi iskolaügyben a szintén az egész országra jellemző adminisztratív bénázások, a közigazgatás csődje, a jogilag mindig megtámadható határozatok, rendeletek.

Itt érkezünk meg az úgynevezett igazságszolgáltatáshoz, amelynek titkosszolgálati beavatkozásoktól sem mentes boszorkánykonyhájában minden, tényleg minden megtörténhet. Hosszú évekig elhúzódó perek, egymásnak ellentmondó ítéletek, átláthatatlanság, kiszámíthatatlanság, befolyásolt ügyészek, elfogult bírák. Korábban a katolikus gimnázium esetében is főszerepbe került az Európa-szerte megtapsolt korrupcióellenes ügyészség, amely rekordidő alatt vált politikai eszközzé, azaz korrupttá.

A mindig mindenben jelen lévő „nagypolitika”, a problémákat, konfliktusokat okozó, majd azokat egyezkedésekkel megoldó, tompító kormányzati, koalíciós ügyeskedések éppúgy rátelepedtek a marosvásárhelyi iskolaügyre, mint annyi más magyar vonatkozású kérdésre. Ezek azok a játszmák, amelyek végeredményei harmincéves tapasztalat után is kiismerhetetlenek. Nélkülük viszont nincs elmozdulás magyar, de egyéb ügyekben sem.

A legelkeserítőbb az, hogy a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium elsősorban gyerekekről szól, akik már iskolás éveikben kénytelenek megtapasztalni Románia sajátos működését, a magyar–román együttélés módszeresen elaknásított terepét. Hogy ez mikor fog megváltozni? Az utóbbi évtizedek történései alapján a kérdésre leginkább azt válaszolnám, hogy soha. Diplomatikusabb formában inkább azt mondom: sokat kell még tenni a változásért.