Partnerség és megalázkodás

Miközben a magyar diplomácia a koronavírus-járvány ellenére maximális hőfokon ég, és egymást érik a legalább külügyminiszteri, nem ritkán miniszterelnöki szintű egyeztetések is a közép-európai régió országainak vezetőivel, és más, a térségben gazdasági érdekeltséggel bíró országokkal az együttműködésről, addig Bukarestben ezen a téren nagy a csend. Klaus Iohannis államfő vagy Ludovic Orban miniszterelnök kapcsán meglehetősen régóta érkezett olyan hír, hogy külföldi kollégájával vagy legalább diplomatával egyeztetett volna, és a román külügyminisztérium is legfeljebb olyan közleményeket adott ki, hogy a külügyminiszter milyen online tanácskozásokon vett részt. (Leszámítva persze a bukaresti Aurescu–Szijjártó-találkozót, amely viszont a Trianon-centenárium miatti, egyre fokozódó magyarellenes hisztéria nyomán a magyar fél kezdeményezésére jött létre).

Persze mindebben közrejátszhat az a tény, hogy Romániában a kezdeti biztató jelek ellenére a lazítások nyomán ismét romlott a járványhelyzet, azonban mégiscsak figyelemre méltó, mennyire takaréklángon ég a román külügy – legalábbis a nyilvánosság előtt. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a magyar diplomácia igazi „nagyágyúval”, Németországgal, Franciaországgal vagy pláne az Egyesült Államokkal viszonylag rég nem egyeztetett a legmagasabb szinten – igaz, Budapest a közelmúltból fel tud mutatni egy Orbán–Trump-telefonbeszélgetést –, miniszteri szinten viszont folyamatosak a kétoldalú találkozók.

De most nem is a viszonylag távoli hatalmakkal való tárgyalásokról van szó, hanem arról, hogy Budapest a jelek szerint komolyan gondolja, hogy aktívan részt vegyen a térség sorsának alakításában, az itteni, egyenként gyenge, de összefogva a nagyokkal szemben komolyabb érdekérvényesítésre is képes országok együttműködésének összekovácsolásában. Ehhez társulnak a törökökkel, az oroszokkal és a kínaiakkal időről időre megismételt diplomáciai egyeztetések is.

Amelyek az illetékes bukaresti szervek magyarellenes lejárató kampányával ellentétben nem az ezen országoknak való „szálláscsinálást” szolgálják, hanem azt jelzik, hogy Budapest az EU- és a NATO-tagság ellenére sem szeretné elfogadni, hogy Washingtonból, Brüsszelből, Berlinből vagy Párizsból mondják meg neki (persze kizárólag a demokráciára és a jogállamiságra való ájtatos hivatkozással): kivel nem ápolhat gazdasági kapcsolatokat, rontva ezzel az ő bizniszüket.

Románia ugyanakkor a látszólagos csend ellenére – még ha bizonyos mértékig passzív félként is – továbbra is kizárólag a legnagyobbakkal való, szervilizmusig menő barátkozásban látja a jövőjét. Ezért nem hajlandó jóban lenni a szomszédaival, és ezért engedi meg továbbra is magának, hogy elzárkózzon a közép-európai országokkal, különösen pedig – Erdély elvesztésének paranoiás rémképétől tartva – a Magyarországgal való együttműködéstől. (Bár a közeledést hűvösen fogadó lengyelekkel – éppen a V4-ek és Magyarország gyengítése érdekében – keresi a kooperációt). És ezért tetszeleghet még mindig büntetlenül az európai eszme, a Berlin–Párizs–Brüsszel-trió által képviselt irányvonal, illetve a liberális demokrácia nagy barátjaként – miközben a valóságban lábbal tiporja az emberi és kisebbségi jogokat.

Ez most működik, hiszen Brüsszel jó tanulóként kezeli, míg Washington a jelek szerint továbbra is stratégiai szempontból kiemelt térségnek tekinti a Fekete-tenger térségét, ahol az Oroszország, a Közel-Kelet és Törökország jelentette problémák ellensúlyozására Románia a fekvése miatt tökéletes csatlós a számára.

De hogy ez milyen áron történik, és hogy mennyire „egyenlő” felek közötti viszonyról van szó, azt egy múlt pénteki, abszurdba hajló esemény érzékelteti a legszemléletesebben. Miután a washingtoni külügy csütörtökön kiadta az embercsempészettel kapcsolatos éves jelentését, amelyben már másodszor marasztalja el Romániát, pénteken reggel a teljes bel- és igazságügyi vezetés kiállt, hogy az amerikai nagykövet jelenlétében nyilvánosan szórjon hamut a fejére, és ígérjen nagyobb odafigyelést a problémára. Az egész, megalázkodásról és hajbókolásról szóló színjáték a rossz emlékű kommunista gyakorlatot idézte, amikor az elhajlóknak a nyilvánosság előtt kellett önkritikát gyakorolniuk.

A jelek szerint Bukarestnek még így is megéri a „szívélyes” stratégiai partnerség. A kérdés csak az, a jelenleg Amerikában – és Nyugat-Európában – zajló, kultúrmarxista csőcselék által gerjesztett indulatok hova vezetnek, és meddig képes a végletekig megosztott Egyesült Államok arra, hogy a régió csend­őre és a térségben elszigetelődni látszó Románia „önzetlen” mentora maradjon.