Orvosi etika háborús helyzetben

Hogy a romániai ellátórendszer hiányos, azt eddig is tudtuk, hogy a kórházak felszereltsége kritikán aluli, az mindannyiunk számára közismert, az ágazatot sújtó, az elmúlt évtizedek masszív, több tízezres nagyságrendű elvándorlása okozta akut szakemberhiányról nem is beszélve.

Most, a pandémia beköszöntével azonban minden rendellenesség hatványozottan kiütközik. Takarózhatnánk ugyan azzal, hogy a nyugat-európai országokban, sőt az Egyesült Államok járvány sújtotta vidékein sincs elegendő lélegeztetőgép, orvosi eszköz, ez még egyáltalán nem menti fel a mindenkori illetékeseket a hazai egészségügy felzárkóztatása, korszerűsítése bűnös mellőzésének felelőssége alól.

Megannyi „reformer” miniszter, államtitkár és menedzser lelkén szárad, hogy a romániai orvosok, asszisztensek, ápolók, mentősök nem jutnak elegendő védőmaszkhoz, -öltözethez, hogy a kórházakban kötszerből, fertőtlenítőszerből sincs elegendő. Most üt vissza igazán a bukaresti kormányzatok és a teljes politikai osztály eléggé el nem ítélhető viszonyulása a társadalom stratégiai fontosságú kérdéseihez: a katonai védelemre, fegyverkezésre eurómilliárdokat szórnak el, eközben új kórházak építésére, orvosi felszerelésekre nincs pénz. Mintha ne adj’ isten háború esetén éppenséggel nem egy minden tekintetben felszerelt egészségügyi hálózatnak kellene ellátnia a sebesültek tömegeit…

Márpedig a mostani járványügyi helyzet közepette sajnos nem járunk messze a háborús állapotoktól. Illetékesek előrejelzése szerint közeleg a pillanat, amikor a fertőzöttek magas száma miatt nem lesz elég a lélegeztetőgép, kórházi ágy, kórterem, amikor a rendszer nem lesz képes ellátni valamennyi beteget. Ilyen fenyegetettség közepette különösen ijesztő, hogy a koronavírustól, fertőződéstől, kórházi állapotoktól rettegő pácienseknek az egészségügyi dolgozók egy részének előzmény nélküli hozzáállása miatt is aggódnia kell.

Természetesen igazuk van a hazai orvosoknak, asszisztenseknek, mentőautókon szolgálatot teljesítő járművezetőknek, amikor megfelelő körülményeket, védelmet, felszerelést követelnek maguknak. Elvégre „lemeztelenítve”, puszta kézzel nem vehetik fel a harcot a gyilkos kórral, a járvánnyal szemben; arról nem beszélve, hogy magukat fokozottan kiteszik a fertőzés veszélyének. És végeredményben az ő esetükben is érthető a félelem, a saját, valamint közvetlen családtagjaik, hozzátartozóik egészsége iránti aggodalom.

Ettől függetlenül erősen visszatetsző, hogy többtucatnyi romániai egészségügyi alkalmazott – élen a bársonyszékéből felálló egészségügyi miniszterrel – ezekben a nehéz időkben találta elérkezettnek a pillanatot a nyugdíjazásra, felmondásra, a praxis félbehagyására. Joggal érezheti úgy az előbb-utóbb mindenképpen egészségügyi-orvosi ellátásra szoruló polgár, hogy cserben hagyták a fehér köpenyesek, akiknek gesztusa kapcsán bizony nem kevesen emlegetnek – szakmabeliek is! – dezertálást.

Ne feledjük, az egészség fenntartásának, helyreállításának semmihez sem hasonlítható hivatását választó egyén első és legfontosabb feladata a gyógyítás, az orvostudomány atyjának, Hippokratésznek az intelme alapján: „A beteg java a legfőbb törvény.” Mert hát legyen bármennyire alulfizetett, felszerelés nélküli, a sofőr sem hagyja az út szélén vesztegelni az autót, ha kifogy a tartályból az üzemanyag, és a villanyszerelő sem sötétségben a házat, a várost rövidzárlatkor. És a sor még folytatható lenne, igazság szerint azonban a hippokratészi eskün nyugvó orvosi etika minden szakmai hitvallás fölött áll. Jó lenne, ha ezt tartanák szem előtt a vitathatatlanul emberpróbáló időknek kitett hazai gyógyítók még akkor is, ha sokszor úgy érzik, hogy a társadalom magukra hagyta őket. Sajnálatos lenne, ha nem hősként tisztelve hajolnánk meg előttük mi is, mint más országokban.