Önnyelvfosztás

Vagyis ez annyit jelent, hogy az elmúlt két évben sem a megyeszékhely lakosságának mintegy egynegyedét kitevő, közel 50 ezer fős magyar közösség tagjai, sem a máshonnan ide látogató magyarok közül nem tűnt fel különösebben senkinek, vagy nem méltatta szóra érdemesnek, hogy a Kárpát-medencei magyarság egyik emblematikus városának önkormányzata ennyire semmibe veszi a nyelvi jogokat az általa üzemeltetett létesítményben.

Szomorú bizonyítványt állít ki mindez arról, hogyan is viszonyulunk a bennünket megillető jogokhoz. Mára már oda jutottunk, hogy magyar irányítású vállalkozások, magyar vállalkozók számára a legtermészetesebb dolog, hogy csak románul kommunikálnak. A cégtáblák, a közösségi médiában megjelentetett hirdetéseik egynyelvűek. Ha ezt valaki szóvá teszi, legfeljebb annyit mondanak: ezt azért teszik, nehogy elriasszák a román vevőket, és egyébként is, a magyarok amúgy is értenek románul. És már székelyföldi magyar vállalkozás kapcsán is tapasztaltunk hasonlót.

Persze – főleg a jelenlegi, válságos időben – minden egyes fillérnyi bevétel számít. De azért mégiscsak tünetértékű, hogy sokan ennyire megadják magukat a román szellemi – és néha a magyar vállalkozókkal szembeni hivatali vegzálásokban megnyilvánuló gyakorlati – terrornak. Hiszen a dolog fordítva is érvényes: a magyar ember szívesebben vásárol olyan helyen, ahol az anyanyelvén kommunikálnak vele.

Ilyen körülmények között nem csoda, ha egyes román illetékesekben föl sem merül, hogy az általuk vezetett intézményekben megvalósítsák a kétnyelvű kommunikációt azokon a vidékeken, azokon a településeken, ahol jelentős létszámú magyar közösség él. Hiszen jórészt kényelemből mi magunk mondunk le azon jogokról, amelyeket Románia által is ratifikált nemzetközi egyezmények szavatolnak számunkra. Elvégre ha nem tesszük szóvá, hogy a mi adónkból is élő intézmények nem kommunikálnak velünk az anyanyelvünkön, sőt a település lakosságának számarányánál jóval kevesebb magyar alkalmazottat foglalkoztatnak, akkor úgy értékelik: beletörődtünk, jó nekünk az úgy. Ez viszont már rövid távon is a magyar közösség felmorzsolódásához vezethet.

Fellármázhatjuk az összes nyugati kancelláriát, Brüsszelt, kuncsoroghatunk aláírásokért az európai őshonos kisebbségeknél a kisebbségi jogok megnyugtató és számonkérhető uniós szabályozását szorgalmazó Minority SafePackhez és a nemzeti régiók elismerését és külön uniós támogatását kérő polgári kezdeményezéshez, ha a hétköznapok szintjén belekényelmesedünk abba, hogy úgy élünk azokon a településeken, ahol amúgy 1100 éve itt élő őshonos közösségnek számítunk, mint a külföldiek vagy a bevándorlók. És nem is jut eszünkbe, hogy éppen ezért jogunkban áll minden hivatalos és nem hivatalos ügy intézése közben az anyanyelvünket használni.

Persze a jog szavatolása és tiszteletben tartása nem mindig jön magától, sőt a legtöbbször nem magától jön. Ahhoz először az igénynek is meg kell lennie rá. Nem elég a románoktól, az önkormányzati vagy állami intézményektől követelni a magyar nyelv használatát. Először önmagunkkal szemben kell megkövetelnünk és érvényesítenünk az anyanyelvhasználatot.
Ha pedig erre sem vagyunk képesek, akkor ne csodálkozzunk.