Miért nem akarnak megszorításokat az emberek?

Van, aki legyint vagy elítéli a tiltakozásra készülő tanügyi szakszervezeti szövetség meglebegtetett akcióját. A pedagógusok egy sürgősségi kormányrendelettel betervezett és tavalyról elmaradt fizetésemelést kérnek számon az új kormányon, miközben idéntől a 2017-ben elfogadott egységes bértörvény szerinti lépcsőzetes bérfelzárkóztatásra kellene sornak kerülnie. A törvényileg rögzített bérnövekedési ígéreteket a pandémia elmossa. Úgy tűnik, a kormánynak sok mozgástere nincs, hiszen a hétszázalékos költségvetési hiány pótlása is rengeteg külföldi hitelt jelent, kölcsönökre pedig nem lehet újabb és újabb fizetésemeléseket építeni.

Nagy válság idején miért nem értik meg ezt az emberek? – kérdezhetné a gyanútlan szemlélő. Ha egy családban súlyos pénzügyi gondok keletkeznek, akkor az a legtermészetesebb válasz, hogy visszafogjuk a költekezést, és a kiadásokkal a legszükségesebbre szorítkozunk. De vajon így gondolkozik-e a román állam is, amelynek hatalmas adminisztrációján nem látszik meg a járvány okozta gazdasági összeomlás? Miközben a magáncégek vezetői kétségbeesetten próbálják menteni a menthetőt, és sok esetben az alkalmazotti gárda leépítésével karcsúsítanak, ritka kivételtől eltekintve az állami szektorban ez a lehetőség fel sem merül. Az állami költségvetés a bérek elosztását tekintve is igazságtalan rendszer, hiszen olyasféle logika szerint működik, mint a Ceaușescu-éra nemzetgazdasága, ahol a nehéziparban vagy a bányászatban dolgozók a többszörösét keresték a könnyűipari fizetéseknek, anélkül, hogy a kommunizmus által preferált iparágak több profitot termeltek volna. Valójában éppen ezek a területek voltak a legráfizetésesebbek.

A mai minisztériumok átláthatatlan bérrendszerében ugyanez történik. Abban ugyanis semmiféle logika nincs, hogy a szállításügyi minisztérium hatáskörébe tartozó autópálya-kezelő cég alkalmazottja például többszörösét keresse egy tanárénak. Miközben a pedagógust az örökös pénzhiányban szenvedő oktatási tárca fizeti, az adminisztrációs munkát végző útépítő mérnököt pedig a költségvetési pénzekkel kitömött állami monopólium. De hosszan lehetne sorolni a példákat más szakterületekről is, hiszen az elmúlt harminc évben a különböző minisztériumi lobbik mentén alakultak ki a kegyelt és az ejtett alkalmazotti gárdák. Pechére a tanügyi személyzet az utóbbi kategóriába esett. A közalkalmazottak egységes bérezéséről szóló törvénynek ezeken az anomáliákon kellene változtatnia, de akik annak alkalmazását a leginkább várják, ismét hoppon maradnak.

Az állami kiadásoknak van egy másik botrányos vetülete, éspedig a luxusnyugdíjak, amelyek hosszú évek óta lázban tartják a közvéleményt. Az alkalmazotti befizetések arányát figyelmen kívül hagyó, kiemelt nyugdíjak eltörlésére voltak vérszegény próbálkozások, a kezdeményezés azonban dugába dőlt. És nem úgy tűnik, hogy az új kormány egyhamar felszámolná ezt az igazságtalan rendszert. A kirívó pénzszórás alapjaiban kérdőjelezi meg a jószándékkal meghirdetett megszorító intézkedéseket is. Arról nem beszélve, hogy miért kell a régi rendszer szekuritátés vagy milíciaállományának többszörösen akkora nyugdíjat kapnia, mint az egyszerű földi halandónak, akit korábban ők üldöztek.

Egy magát jobboldalinak tartó kormánynak ezekkel a kényes ügyekkel is szembe kell néznie, ha az ország szekerét szeretné kimozdítani az elmúlt 30 esztendő kátyújából. Különben a Cîțu-kabinet is egy kormány lesz a sok közül, amely dolgavégezetlenül állhat tovább.