Kiegyezésre kényszerítve

Természetesen hiú ábránd arra gondolni, hogy a három jobbközép politikai alakulatnak (amelyik az USR és a PLUS közötti, kiegyensúlyozottnak ugyancsak nem nevezhető viszony ismeretében tulajdonképpen négy) néhány nap alatt sikerül közös nevezőre jutnia a parlamenti és kormányzati funkciók elosztásáról, a kormányprogramról, egyáltalán a koalíció zökkenőmentes működéséről. A hétvégén lezajlott két tárgyalási forduló sikertelensége azonban arra enged következtetni, hogy egyáltalán nem ígérkezik sétagaloppnak a következő négyéves kormányzati-parlamenti ciklus Romániában, a felek – és annak vezetői – ugyanis foggal-körömmel ragaszkodnak pártpolitikai érdekeikhez.

Markánsan kiviláglik, hogy a liberális párt (PNL) várakozáson aluli választási eredménye miatt a miniszterelnöki posztról lemondatott Ludovic Orban (ne legyünk naivak, nem magától, hanem államfői ösztökélésre lépett egyet hátra) számára a házelnöki pozíció jelentené a nagyobb arcvesztés nélküli politikai kudarcot. Pártja ugyanígy azt igyekszik éreztetni leendő partnereivel, hogy ő az úr a körvonalazódó koalícióban, aki minden területen magának vindikálja a fajsúlyos területeket: a parlament vezetőségében, szakbizottságaiban, a minisztériumok, dekoncentrált intézmények szintjén.

Eközben az USR–PLUS is igyekszik erőből politizálni, egyenrangú félként feltüntetve magát a PNL-lel. A jobbközépnek nevezett, ideológiailag azonban nagyon vegyes pártnak tekinthető pártszövetség vezetői közül Dan Barna szorított helyzetben van, sokan ugyanis neki tulajdonítják a gyenge választási teljesítményt, nem véletlenül szemelte ki ő is magának a képviselőház elnöki posztját.

Miközben nyilvánvaló ellentétek húzódnak az USR és a PLUS között is, az is egyértelmű, hogy a pártszövetség és a PNL között – a 2024-es választások távlatában – állandó a versenyhelyzet, a konkurenciaharc. Az RMDSZ eközben igyekszik a lehető legtöbbet kihozni a két nagyobbik párt súrlódásai jellemezte koalíciós tárgyalásokból, mindenekelőtt azt tartva szem előtt, hogy hat év ellenzékiség „böjtje” után itt az ideje kivennie a részét a hatalom jelentette előnyökből. A szövetség vélhetően megcélzott magának pozíciókat néhány „pénzes” minisztériumban, amelyeknek köszönhetően jelentős forrásokat csatornázhat az erdélyi önkormányzatoknak; ugyanakkor ha okos, bejelentkezik a többiek számára nem túlságosan kapós oktatási tárcáért, és megpróbálja saját hatáskörben megoldani a kisebbségi oktatás évtizedek óta meglévő problémáit.

És akkor még nem is beszéltünk ezeknek a pártoknak a sok esetben homlokegyenest eltérő programjának összefésülése előtt tornyosuló nehézségekről. Például arról, hogy milyen közös nevezőre jutnak a parlamentben kétszer megszavazott, a kormányfőnek felterjesztett Florin Cîțu pénzügyminiszter által viszont hevesen elutasított 40 százalékos nyugdíjemelés, a PNL és az USR–PLUS által szorgalmazott, ámde az RMDSZ által ellenzett kétfordulós polgármester-választás, a járványügyi intézkedések (az iskolák zárva tartását például az RMDSZ ellenzi) vagy egyáltalán a gazdasági válságból történő kilábalás kapcsán. A hatalom, a konc fölötti marakodáshoz képest ezek mindenképp lényeges kérdések, márpedig ha a leendő koalíció nem ezekre összpontosítja energiáját a következő években, akkor ugyanúgy végeérhetetlen politikai cirkuszok fogják jellemezni az uralkodását, mint például az 1996 és 2000 között fungált, jobb sorsra érdemes román Demokrata Konvenciót (CDR).

Viszont akárcsak két évtizeddel ezelőtt, úgy most sincs igazán más választásuk a hatalomra készülő alakulatoknak, mint az együttműködés. A PNL és de facto vezetője, az államelnök számára öngyilkossággal érne fel a PSD-vel való lepaktálás, az USR–PLUS-nak immár fel kell vállalnia a kormányzás felelősségét, az RMDSZ számára pedig ugyancsak nincs visszaút, az ellenzéknek fenntartott padsorokat ugyanis a politikai ellenállásra berendezkedő szociáldemokratákkal és a vad nacionalista AUR-ral kellene megosztania, ami nem túl fényes jövőt vetítene előre. Marad tehát a kiegyezés, a megállapodás nehéz, ámde elkerülhetetlen kényszere.