Az a bizonyos fő már annyit kapott, hogy ellenáll a falból sugárzó fájdalomnak, és addig áll a helyén, amíg viszi a test. Így hát nincs azzal semmi gond, hogy az autonómiastatútum kidolgozói már a tervezet végleges parlamenti elutasításának másnapján bejelentették: ismét a statútum benyújtására készülnek. Ha másért nem: legalább az akaratosság okozta hajszálrepedések csúfítsák el azt a bizonyos falat.

Az autonómiatervezet sorsáról döntő szenátus tagjai a várakozásoknak megfelelően nem zárkóztak el a heves, sértő megnyilvánulásoktól. Agyrém, az ország „kilyukasztására” irányuló szándék, tiszteletlen, sértő, botrányos, az együttélést megtagadó kezdeményezés – vágták a statútumot támogató magyar honatyák fejéhez a vita, illetve a szavazás során, de olyan román szenátor is volt, aki idegesítőnek nevezte a beterjesztést. Talán az utóbbi „jellemzés” a legigazabb: a többség úgy viszonyul a kisebbség megmaradását célzó kezdeményezésekhez, mint az ablakon beszálló légyhez: legszívesebben lecsapnák a konyharuhával, csak hát azok a fránya szabályok, jogok és kényszervállalások nem engedik, így hát kénytelenek elviselni az agyukra menő zümmögést.

Ugyanígy idegesíti őket minden, ami úgymond magyarügy, de mivel nem tudnak erőszakkal leszámolni a zavaró tényezővel, olyan átfogó riasztórendszert dolgoztak ki, amelynek minden egyes láthatatlan „alkatrésze” – legyen az hivatásos feljelentő, hivatalnok, önkormányzati frakció, polgármester, prefektus, parlamenti képviselő, kormánytag, pártvezető vagy államfő – bármikor képes átkapcsolni „kicsináló” üzemmódba. Ennek a gépezetnek a „védjegye” a zászló-, felirat- és táblaüldözés, a leszavazás, a megvonás, az ellehetetlenítés, a kitiltás.

Kulcsár-Terza József, a statútum beterjesztője a tervezet mostani „vesszőfutása” során egy adott ponton azt nyilatkozta, nagy áttörésként értékeli, hogy civilizált párbeszédet lehet folytatni erről a témáról. Valóban voltak erre utaló (halovány) jelek, hiszen például az egyik szakbizottság román elnöke tartózkodott, amikor a testület a statútumról szavazott. Az összképen azonban nincs mit szépíteni. Mint ahogy azon sem, hogy – amint Kulcsár-Terza is megfogalmazta –, ha időben, 20–25 évvel ezelőtt kezdünk el bátran nekicsapódni annak a bizonyos falnak, minden bizonnyal ma máshol tartana a párbeszéd.

Többször elhangzott, hogy a román társadalom nincs felkészülve eme igazán európai eszme, az autonómia befogadására, de azt sem szabad feledni, hogy bizony nagyon sokáig az erdélyi magyar politika sem volt felkészülve annak tisztességes, bátor képviseletére. Kulcsár-Terza mostani „magánakciója” már csak arra is jó volt, hogy RMDSZ-es honatyákat késztetett az önrendelkezés eszméjének parlamenti megvédésére. Ami távolról sem nevezhető sikernek, de ez is valami: talán a jövőben nem egymást fogjuk még jobban idegesíteni.