És ha kibékül a PNL és az USR-PLUS?

A két román kormánypárt, a PNL és az USR–PLUS közötti konfliktus röpke néhány nap alatt totális belpolitikai háborúvá fajult, amelyre rátevődik a PNL tisztújító kongresszusán a pártelnöki tisztségért induló Florin Cîțu miniszterelnök és az újrázni akaró Ludovic Orban jelenlegi pártelnök szintén gátlástalanná eszkalálódott csatározása is.

Az már egyértelmű, hogy mindkét félnek sikerült eltaktikáznia magát. Az USR–PLUS-nak azzal, hogy még a bizalmatlansági indítvánnyal és a kormányból való kilépéssel fenyegetés, majd ezen fenyegetések beváltása sem volt képes rábírni a PNL-t arra, hogy lemondassa tisztségéből Florin Cîțut. A PNL-nek és a kormányfőnek pedig azáltal, hogy nem hitte el: ha Cîțu nem mond le, az USR–PLUS tényleg képes végső kenyértörésre vinni a dolgot, miután önérzetében mélységesen sértve érzi magát a vidékfejlesztési program elfogadását szabotáló igazságügy-minisztere menesztése miatt.

Ebben a helyzetben fölösleges egyetlen bűnbakot találni: a konfliktusért annak minden résztvevője egyformán felelős. Az egyik oldalról a PNL, amelynek vezető politikusai egyre inkább olyan élet-halál küzdelemként tekintenek a pártelnöki tisztségért zajló versenyre, mintha az a parlamenti választásokkal lenne egyenértékű. Ennek folyományaként Orban mindent megtesz a kormány bukása érdekében, miközben Cîțu saját pozíciójának megőrzése céljából még a bizalmatlansági indítvány parlamenti halogatásától sem retten vissza, hogy hivatalban levő kormányfőként nézhessen a választás elé.

Az USR–PLUS hisztérikus viselkedésére sincs mentség. Az, hogy a konfliktus kirobbanása után csupán két nappal már össze is bútorozott a szélsőséges AUR-ral, hogy bizalmatlansági indítványt nyújtson be a kormány ellen, semmilyen érvvel nem védhető. Persze önmagában véve nem érthetetlen az egymásra találásuk: mindketten viszonylag újak a politikában, és mindkét alakulatot brutális küldetéstudattal verte meg a politika istene. Mindketten mélységes ideológiai hevülettel próbálják „megváltani” az országot: az AUR-osok a szélsőjobb ideológia, míg az USR–PLUS-osok az eurokrácia neoliberális tálibjaiként.

A PSD eközben teljesen racionálisan viselkedik: nem akar döntőbíróként fellépni a kormánypártok küzdelmében, hagyni szeretné, hogy tovább erodálják a saját népszerűségüket, és arra számít, hogy közben a saját népszerűség-növekedése folytatódik. Ezt követően pedig, ha sikerül előre hozott választást kicsikarni, most, de azért inkább három év múlva már kormányalakítási megbízásra számít – amelyben nem az RMDSZ az egyetlen lehetséges partner, hanem akár az AUR is, amelyet az USR–PLUS méltóztatott immár szalonképessé tenni.

Érdekes a szintén koalíciós tag RMDSZ szerepe is. Már csak azért is, mert a két nagyobbik kormánypárt közötti konfliktus mindkét kiváltó tényezője kapcsolódik hozzá: a vidékfejlesztési programot ő kezdeményezte, és a bírák és ügyészek által elkövetett bűncselekményeket vizsgáló ügyészség felszámolása kapcsán is a magyar szervezet és az USR–PLUS között robbant ki konfliktus. Márpedig Dacian Cioloş, az USR–PLUS társ­elnöke szerint a két témát összekapcsolták, és abban állapodtak meg, hogy a fejlesztési program csak akkor kerül napirendre, ha az ügyészségről is sikerül megegyezni.

Ehhez képest az RMDSZ jóformán az oldalvonalról asszisztál a két másik párt háborújához. Ami nem is baj, csupán az a kár, hogy ez nem sokat segít a konfliktus rendezésében. Ugyanakkor némileg kincstári optimizmusnak tűnik az, amiről Kelemen Hunor és Florin Cîțu is beszélt, nevezetesen, hogy még van visszaút, és helyreállhat a kormánykoalíció egysége. Mindez a bizalmatlansági indítvány nyomán kétségesnek tűnik, bár persze a politikában sohasem szabad kizárni semmilyen lehetőséget. Ugyanakkor továbbra is fennáll majd az a probléma, amely valójában a jelenlegi konfliktus gyökerét is képezi: hogy a PNL és az USR–PLUS is jórészt ugyanazon szavazótábor voksaira hajt. Ezért aztán, ha esetleg – Cîțuval vagy nélküle – mégis újra összebútoroznak, az legfeljebb csak rövid távon jelent majd megoldást, és a koalíció stabilitása folyamatosan kérdőjeles lesz. A mostani válság ugyanis rányomja majd a bélyegét az együttműködésre, hiszen sohasem lehet tudni, mikor milyen, jelentéktelennek tűnő ügy miatt esnek majd egymás torkának a kormánypártok. Ez pedig sebezhetővé teszi a kormányt, és kétségessé teszi a megbízhatóságát a külföldi politikai és gazdasági partnerek szemében.

Ennek a levét viszont nem csupán ők isszák majd, hanem az ország valamennyi polgára.