Cirkusz egy színház miatt

Szándékát elsősorban a költségmegtakarítással indokolja. Mindez nem számít igazán meglepetésnek, hiszen Bolojan nagyváradi polgármesteri mandátuma kezdetén is így járt el a városházán és az annak alárendelt intézményekben. A gyakran valóban a kelleténél radikálisabb, erőből átvitt intézkedések sokaknak fájtak, az azonban tény, hogy az elmúlt tizenkét évben Nagyvárad a költséghatékonyságra és a lehető legtöbb fejlesztési forrás megszerzésére alapozó városfejlesztési politika nyomán példaértékűvé vált az országban.

Ám az is tény, hogy mindez nem a kulturális fejlesztéseknek köszönhetően történt. Mint ahogy az is, hogy rég kiderült: a velejéig technokrata Ilie Bolojan olyan hozzáértéssel és precizitással mozog a kultúra területén, mint uránbányász az idegsebészeti osztály műtőjében. Ezért is érthető, ha a három érintett művelődési intézmény illetékesei, alkalmazottai erős ellenérzéssel viseltetnek a tervek iránt.

Már csak azért is, mert többek között olyasmi is felmerült, hogy az alkalmazottak ne meghatározatlan idejű, csupán egyéves szerződéseket kapjanak, a forrásokat pedig az etnikai arányok alapján osztanák el – vagyis mivel a magyarok a város és a megye lakosságának mintegy 25 százalékát teszik ki, így a magyar színház csak a polgárok 25 százalékához szól, ezért nem lehet akkora, mint a román. Az is igaz, hogy mindez még nem hivatalos javaslat, csupán a megyei közgyűlési elnök és a román színház képviselőinek találkozóján merült fel. Ami azt is jelentheti, hogy Bolojan egyelőre csupán azért vetette fel, hogy tesztelje a reakciókat. De korábbi tevékenységét ismerve mérget vehetünk rá: komolyan gondolja az ügyet.

Márpedig ez – költséghatékonyság ide vagy oda – több szempontból is problémás. Elsősorban azért, mert a kultúrát nem igazán lehet technokrata szempontból megközelíteni. Nem lehet kilóra megmérni, hogy egy művész hogyan teljesített, a színészek jelentős része eleve csupán bizonyos karakterek megformálására alkalmas. Másrészt a kultúra rendszerint ritkán nyereséges – hacsak nem arra mennek rá, hogy kizárólag nagy tömegeket vonzó, mindenki számára befogadható és emészthető, habkönnyű darabokat tűzzenek műsorra.

De mindezek mellett magyar szempontból is számos probléma fölmerül. A 25 százalékos kitétel például nettó kreténség, és valóban annak a jele, hogy Bolojannak fogalma sincs, hogyan működnek az intézmények. A Szigligeti Színház előadásait ugyanis román nyelven feliratozzák. Vagyis nem csupán a megye, hanem az ország teljes román lakosságának is szólnak – tehát egy egyszerű matematikai számítással megállapítható, hogy nagyobb a merítése, mint a magyarokat anyanyelvükön meg nem szólító román teátrumnak. (Amúgy kíváncsiak lennénk, ha ennyire kényes az etnikai arányokra, a városházán miért nem éri el a magyar hivatalnokok aránya a 25 százalékot, illetve hogy a megyeházán legalább tesz-e valamit ennek érdekében.)

Az is egyértelmű, hogy – akárcsak az iskolák esetében – már csak azért is indokolt az önálló magyar színház léte, mert ha összevonják egy román intézménnyel, rendszerint kevésbé lehet a sajátos magyar szempontokat és érdekeket érvényesíteni. (Bár nem vagyunk naivak: egyes román illetékesek szemében ez is a pozitívumok lajstromát bővíti). Mindemellett az sem kizárható, hogy Bolojan nem csupán költségvetési, hanem politikai megfontolásból is törekszik a magyar színház önállóságának megszüntetésére. Az ugyanis az RMDSZ közbenjárása nyomán történt létrehozása óta a bihari RMDSZ fellegvárának számít, intézményként szügyig beleállt annak kampányaiba, amit számos helyi magyar is visszásnak tart. Ennek nyomán az RMDSZ-szel nem etnikai, hanem politikai alapon kibékíthetetlennek látszó ellentétben álló Bolojan úgy értékelheti: ha felszámolja a teátrumot, azzal erős fegyverétől fosztja meg vetélytársát. Ez azonban aránytalan lépés lenne.

Egy, valós pénzügyi és szakmai szempontok alapján végrehajtott karcsúsítás esetleg indokolt lehet. De egy, az utóbbi évtizedben szakmai és művészi szempontból mégiscsak szép fejlődést felmutató, saját bábszínházi és táncszínházi társulattal is rendelkező (apropó, intézményi integráció), jelentős magyar kulturális intézmény felszámolása egyszerűen elfogadhatatlan. Ha pedig az elnök mégis ragaszkodik hozzá, kétoldalú, magyar–román diplomáciai üggyé kell tenni a témát. A lehető legmagasabb szinten.