Az EU és a pillangóhatás

Sokakban idézte fel ezt az elméletet a jelenlegi, globális egészségügyi vészhelyzetet okozó járvány, amely éppen Kínából indult ki, és a New York-i Central Parkban mára már tábori kórházat kellett felállítani miatta. És természetesen nem csupán New Yorkról van szó: miközben világszerte szobafogságra ítélte az embereket, az idős, krónikus betegeket pedig megtizedeli, az egyre jobban összekapcsolódó világban a gazdasági hatások is mindenhol érezhetőek: a németországi kórházakból a határok lezárása miatt hiányoznak a lengyel orvosok és ápolónők, a brit és olasz mezőgazdaságból pedig a kelet-európai – nagyrészt romániai – idénymunkások.

Eközben kialakult egy olyan irányzat, amelynek képviselői az Európai Unió kezdeti tehetetlenségét látva a világjárvány elleni küzdelemben azt hangsúlyozzák: a mostani egészségügyi válság egyik pozitív hozadéka, hogy a brüsszeli eurokraták teszetoszasága felértékelte a tagállami szuverenitást, a saját kormányok döntéshozatalának fontosságát, illetve az állami szuverenitás egyik alapvető ismérvének tekintett határok jelentőségét.

Hiszen a kezdetekben Brüsszel valóban magára hagyta a nehéz helyzetbe került dél-európai tagállamokat, és az EU legnagyobb motorjának számító Németország sem feltétlenül a szolidaritásával tűnik ki, mint ahogy az az úgynevezett európai koronakötvények ügyében tanúsított ellenállásán is látszik. Az utóbbi időben persze az uniós intézmények vezetői is belátták a mulasztásukat, azóta pedig gőzerővel dolgoznak a nagyszabású, uniós szintű gazdaság- és munkahelyvédelmi segélyprogramokon, illetve Ursula von Der Leyen, az Európai Bizottság elnöke szavai szerint az új „Marshall-terven”.

Ami nem hangzik rosszul. Ismeretes, az akkori amerikai külügyminiszterről elnevezett eredeti program a második világháború után jelentős mértékben járult hozzá a hatalmas háborús pusztításokat elszenvedett nyugat-európai országok gazdasági talpra állásához.

Amennyiben valóban sikerül kidolgozni egy ilyen programot, és a tehetősebb, jelentős gazdasági erővel bíró tagállamok nem ódzkodnak hozzájárulni jelentős anyagi forrásokkal, és ha egy ilyen programból ezúttal a szegényebb, jelentős lemaradásban levő közép- és kelet-európai tagállamokat is támogatják, az valóban újraélesztheti az uniós projektet. Már persze ha cserébe nem akarnak még jobban beleszólni a tagállamok életébe, nem akarják tovább központosítani az Uniót. Elvégre a közép-európai tagállamok a piacaik megnyitásával, azzal, hogy a munkaerejüket a nyugati tagállamok rendelkezésére bocsátották – miközben az uniós támogatásból megvalósuló beruházások nagy részét is nyugat-európai cégek végezhetik –, leróják adósságukat a támogatásokért.

Az mindenesetre nem túl biztató előjel, hogy még mindig akadt idejük az eurokratáknak a magyar kormány szekálására a koronavírus elleni küzdelemről szóló törvény miatt, amely korlátlan ideig hatalmazza fel a kabinetet a rendeletek kibocsátására. Ezzel ugyanúgy készségesen elfogadták az ügyeletes balfék és kerékkötő felkínált szerepét, mint a magyar ellenzék, amikor a diktatúra veszélyéről papolnak. Miközben Romániát – amely fölmondta az emberi jogok európai egyezményét, katonai rendeletekkel kormányozzák, és ahol tavaly az állami intézmények cinkos asszisztálásával (ha nem éppen közreműködésével) pogromkísérlet zajlott a magyar közösség ellen – békén hagyják. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a demokrácia olyan világító fáklyája, mint Angela Merkel kancellár, támogatandónak tartja a vírusfertőzöttek hatósági megfigyelését lehetővé tevő telefonos applikációk bevezetését, mégsem kiáltják ki Hitler reinkarnációjának.

Az EU-nak most nem is ilyesmikkel kellene foglalkoznia, hanem a valódi szolidaritással és a hatékony gazdaság- és munkahelyvédelmi programok kidolgozásával, amelyek kiegészítik a hasonló tagállami intézkedéseket, bátorítják a vállalkozásokat és a munkahelyteremtést. És messze elkerülik az olyan bornírtságokat, mint a munkakerülést bátorító, alanyi jogon járó alapjövedelem vagy a teljesítményt büntető progresszív adózás szorgalmazása. Mindeközben pedig oda kell hatni, hogy az európai integráció valóban jó oldalai – mint a belső határok szabad átjárhatósága, amely számunkra, mesterséges határok által szétszabdalt magyarok számára felbecsülhetetlen jelentőségű vívmány – ismét működőképesek legyenek.