Az „új” Amerika és a világ

Nem mintha kétségbe vonnánk az amerikai választópolgárok többségének akaratát: bár a sajátos elektori rendszer miatt most néhány tíz- vagy százezer, furcsán csak egy irányba húzó levélszavazat, illetve állítólagos eltűnt vagy semmiből felbukkant voksok, valamint halott szavazók kapcsán folyik az ország nimbuszát még tovább romboló jogi perpatvar a csatatérállamokban, Biden valójában néhány millió szavazattal többet kapott, mint a hivatalban lévő elnök, Donald Trump.

Ilyen körülmények között Trump tényleg csak akkor nyerhetne, ha utólag kiderülne, hogy akkora mérvű csalások zajlottak Biden javára, hogy mégiscsak a rá adott szavazatokból van több, így rá kellene szavazniuk az adott államok elektorainak – erre azonban nem fogadnánk nagy összegben.

Persze a mostani jogi hercehurca csupán folyománya az elmúlt években hiszterizált amerikai közéletnek, miután az egyre inkább balra tolódó Demokrata Párt, illetve különböző szélsőséges, magukat jogvédőnek nevező szervezetek és mozgalmak világvége-hangulatot gerjesztettek csak azért, mert négy éve nem a demokrata jelölt nyert. Trumpot lerasszistázták, -bunkózták, agresszív tahózták, ellene voltak a techcégek és a hollywoodi „elit” – miközben a koronavírus megjelenéséig elnöksége kimondottan pozitív hozadékokkal járt az ország, és a súrlódások ellenére a katonai szövetségesek számára is.

Az természetesen nehezen vitatható, hogy az üzleti világból érkezett Trump modora meglehetősen szokatlan. Mégis ő az az elnök, aki – amellett, hogy meghirdette az America first jelszavát – nemhogy nem kezdeményezett katonai agressziót, de egyenesen a külföldön állomásozó amerikai katonák hazahozatalát tűzte ki célul – és valósította is meg részben. Gazdaságfejlesztő és munkahelyteremtő programja is sikeresnek tekinthető, rasszizmusáról meg annyit, hogy – jórészt éppen a munkahelyteremtő program révén – növelte a hatására érkező afroamerikai és hispán polgárok szavazatait.

Hogy nemzetközi téren nem a hagyományos diplomáciát képviselte, az is közismert – alaposan föl is kavarta az állóvizet. A rutin hiánya érződött is az Oroszországgal és Észak-Koreával szembeni, hol közeledésről, hol haragszomrádról szóló viszonyon, azt viszont jól ismerte fel, hogy országa nemzetközi hegemóniájára a legnagyobb veszélyt Kína jelenti – még ha erre sem sikerült megtalálnia a megfelelő ellenszert. Az America first politika szellemében az EU-t is gazdasági riválisnak tekintette, miközben Kína ellensúlyozására épp hogy közösen lenne a legnagyobb esély. Ugyanakkor azt nem lehet eléggé megköszönni, hogy felrázta a tespedt katonai szövetségeseket, és kikényszerítette a haderőfejlesztést.

Az izraeli–arab megbékélés újabb lépésének tető alá hozása szintén jelentős eredmény. Hogy Bidentől mi várható, azt egyelőre csak a kampánymegszólalásai alapján tudhatjuk. Nem kecsegtet sok jóval a sokak által megkérdőjelezett szellemi frissességű elnökvárományostól, hogy nem igazán határolódott el a feketék életének védelmét zászlajára tűző, de valójában fosztogatás, rombolás és hagymázas utópiák megfogalmazása révén hírhedtté vált szélsőbalos, anarchista mozgalmaktól és a magukat liberálisnak nevező, valójában szélsőséges ideológiákat terjesztő köröktől.

Most azzal hencegett, hogy Amerika visszatér a nemzetközi színtérre – ami az előzmények alapján akár újabb katonai akciókat is jelenthet, de a rossz emlékű kioktató, arrogáns külpolitika, a „demokráciaexport” visszatértét is előrevetíti. Térségünk viszonyában ez abban nyilvánulhat meg, hogy Budapestet pellengérre állítják – már amíg a jelenlegi, jobbközép kormány van hatalmon, amely nem a nagy- és közepes hatalmaknak való feltétlen gazsulálást tekinti külpolitikája legfőbb vezérelvének –, míg a félig-meddig vazallusi pozícióját felvállaló, kedvező stratégiai helyzetben lévő Románia a remélt kedvezmények fejében, némi korrupció miatti ejnyebejnyézésen kívül továbbra is „eminens tanuló” lesz.

Persze ez a rosszabbik forgatókönyv, nem kell az ördögöt a falra festeni. Mindenesetre az erdélyi magyar külpolitika számára kiemelt feladatnak kell lennie a washingtoni adminisztrációval való kapcsolatok keresésének, a valós romániai viszonyok – kiemelten persze a kisebbségek helyzete – feltárásának.

Nyilvánvalóan nem táplálunk illúziókat: a nagyhatalmi stratégiai érdekek érvényesítését ritkán szokták zavarni egy adott térségben éppen fontosnak tekintett szövetséges kisebbségekkel szembeni visszaélései. De azért rajtunk továbbra se múljon, hogy ha már a jogállamiság miatti bírálatok kerülnek napirendre, egyértelmű legyen: Romániában sem csupán a korrupció miatt aggasztó a helyzet.