Az algoritmus lett a főszerkesztő – hogyan veszítjük el a közös valóságot?

A legkönnyebb volna legyinteni: a fiatalokat már csak a TikTok érdekli. Ez azonban kényelmes magyarázat, és valószínűleg hamis is. Hiszen minden bizonnyal nem az emberek lettek kevésbé kíváncsiak. Inkább belefáradtak.

Egy-két évtizeddel ezelőtt még attól féltünk, hogy valaki lemarad az információkról. Ma már az ellenkezője fenyeget: képtelenség elmenekülni előlük. Az okostelefon többé nem eszköz, hanem állandó ingerforrás. A hírek nem akkor érkeznek, amikor keressük őket, hanem folyamatosan ott vibrálnak a zsebünkben. Üzenetek, értesítések, videók, élő közvetítések, kommentek, vélemények, reakciók, cáfolatok és újabb cáfolatok váltják egymást megállás nélkül.

Ezért kissé félrevezető a tudatos hírkerülés kifejezés is. Nem a hírek elutasításáról van szó, hanem a tehetetlenség érzésének elutasításáról. Hiszen mit kezdjen egy huszonéves kolozsvári vagy sepsiszentgyörgyi fiatal azzal, hogy egyszerre olvas háborúról, inflációról, lakhatási válságról, klímakatasztrófáról és politikai botrányokról?

Ezek többségére nincs ráhatása. A hírek sokszor nem megoldásokat, hanem újabb bizonytalanságot kínálnak. A tudatos hírmentes időszak ezért sokaknál nem közöny, hanem lelki önvédelem.

Az Oxford-Reuters-jelentés egyik legfontosabb felismerése nem is az, hogy a közösségi média előretört. Hanem az, hogy a hírekbe vetett bizalom mindössze 37 százalék, ami történelmi mélypont a kutatásban. Paradox helyzet alakult ki: miközben egyre többen a platformokon tájékozódnak, éppen az ott terjedő információk hitelességében bíznak a legkevésbé.

Szerkesztő versus algoritmus

Közben észrevétlenül átalakult az is, ki szerkeszti a napunkat. Régen egy újság címlapja vagy egy esti híradó szerkesztője döntötte el, mely események a legfontosabbak. Ma ezt a szerepet algoritmusok vették át. Nem azt mérlegelik, mi fontos a közösség számára, hanem azt, mire kattintunk nagyobb eséllyel, minél tovább maradunk a képernyő előtt, és mi vált ki erősebb érzelmi reakciót.

Ezért ma már nem elsősorban a hírportálok versenyeznek egymással. Hanem a TikTokkal, a YouTube-bal, a Netflixszel, a videójátékokkal és – újabban – a mesterséges intelligenciával.

Az említett jelentés szerint már minden tizedik felhasználó, a 35 év alattiaknak pedig 16 százaléka AI-chatbotokat használ hírek értelmezésére vagy összefoglalására. A verseny tehát már nem a kattintásokért folyik, hanem az emberi figyelemért.

Egy kisebbségi közösség számára a helyi nyilvánosság nem pusztán üzleti termék, hanem közösségi infrastruktúra. Ha a fiatal erdélyi magyarok már nem találkoznak a saját közösségük ügyeivel – legyen szó iskolákról, önkormányzatokról, kulturális életről vagy kisebbségi jogokról –, akkor nem csupán egy hírportál veszít olvasókat. A közös valóság sérül, esik szét.

Hiszen amíg a hagyományos sajtó közös erdélyi magyar közbeszédet hozott létre, addig a személyre szabott algoritmusok atomizálják a társadalmat.

Újságírói váltás

Ezért téves volna a felelősséget az olvasókra hárítani. Nem lehet szemrehányást tenni annak, aki naponta több ezer információ között próbál eligazodni, és időnként egyszerűen kikapcsolja a zajt. A kérdés inkább az, hogy a szerkesztőségek képesek-e alkalmazkodni ehhez az új világhoz anélkül, hogy feladnák önmagukat.

A válasz aligha a sokkal hangosabb címekben, a még több kattintásvadász tartalomban vagy a még gyorsabb hírekben rejlik. Éppen ellenkezőleg:

Ugyanakkor a fenti elveket valló újságíróknak elő kell bújniuk a szépen csengő szavak, szövegek, a hagyományos tartalomgyártás és az azt övező, védő avítt póz mögül. Neki kell fogni az óriási hírzajhullámok között iránytű nélkül, hajótöröttként sodródó, vagy már zajtengeribetegként lakatlan szigeteken megbúvó közönség felkutatásának, fedélzetre emelésének.

Ugyanazokon a feldúlt, hírkalózok által uralt vizeken, melyek körülöttünk támadtak a korral. És amelyek magukkal ragadják az évekkel ezelőtt még hűséges utasok, az olvasók, nézők, hallgatók ezreit.

Persze: mértékkel, önazonosan. De kénytelenek vagyunk valahogy megszerettetni magunkat az algoritmusokkal. Azzal a céllal, hogy ezek által, segítségével (is) valamelyest rávilágítsunk a mélységekre, betekintést engedjünk saját való világunk meghatározó összefüggéseibe.

Mert a legnagyobb veszély ma nem az, hogy az emberek kevesebb hírt olvasnak. Hanem az, hogy egy olyan világban, ahol minden a figyelmükért versenyez, egyre ritkábban jut el hozzájuk az, ami valóban fontos.

És ha a valóság csak akkor létezik számunkra, amikor az algoritmus elénk teszi, akkor lassan nem mi választjuk ki a híreinket – hanem a hírek választanak ki minket.

Cikkünk a mesterséges intelligencia adatgyűjtő, elemző és összegző képességének felhasználásával készült.