Autonómia helyett autópályák?

Az idei március idusa bő egy esztendőre van a nagy csatát ígérő, 2022-es magyarországi országgyűlési választásoktól, így a virtuális térben folyó ünnepség újabb stációja lesz az erősödő választási kampánynak. Amelyben a baloldal egy „Orbán Viktortól mentes” Magyarországot szeretne, a jobboldal pedig a nemzetépítés eddigi eredményeit akarja megőrizni és biztonságban tudni a következő évekre. Kicsit hasonló történet játszódik le Erdélyben is.

Ha végignézzük az erdélyi március tizenötödikék ünnepségeinek üzenetét, akkor egyértelművé válik, hogy ezek hangneme szorosan kapcsolódik az éppen aktuális román belpolitikai viszonyokhoz. Ha mindkét román politikai tábor dögönyözi és rugdossa az erdélyi magyarságot – ilyenkor az RMDSZ nincs hatalmon vagy hatalomközelben –, akkor az erdélyi magyar politikai diskurzusokban szabad a pálya, és többé-kevésbé terítékre kerülnek a Trianon óta megoldatlan, százesztendős magyar jogsérelmek. Ha viszont az RMDSZ kormánykoalíciós tag, vagy éppen más felállásban támogatja a jobb- vagy baloldali erők által összehozott kormánytöbbséget, akkor március idusának erdélyi magyar politikai üzenetei visszafogottak. Ahogyan idén is történik. A visszafogottság azt jelenti, hogy a Székelyföld területi autonómiája és az erdélyi magyarság kulturális önrendelkezése éppen olyan felejtős témává válik, mint a politikai fogolyként börtönben ülő Beke István Attila és Szőcs Zoltán kézdivásárhelyi fiatalemberek ügye, akiket a román hatalom az erdélyi magyarság „megfegyelmezése” céljából tart börtönben.

Ha március idusának „aktuális” üzenetét szeretnénk megfogalmazni, akkor mindannyiszor vissza kell kanyarodnunk az elnyomások párhuzamosságához. A 173 évvel ezelőtti Habsburg-elnyomás más köntösben és más határok között, de száz éve újult erővel folytatódik Erdélyben. A Habsburgok németté akartak, a románok románná akarnak átgyúrni bennünket. Ezt akkor is ki kell mondani, ha a románság teljesen másként látja saját helyzetét és helyzetünket, illetve egymáshoz fűződő viszonyunkat. E folyamat súlyos következményeit még időszakosan sem feledtetheti az a tény, hogy az éppen hatalmon levő román kormányban hány magyar miniszter és államtitkár van, és a hárompárti kormányprogramban éppen milyen hangzatos fejezetek szólnak az autópálya-építésről vagy a környezetvédelemről. Egy ország életében ezek fontos témák, de a mi ügyünket nem mozdítják előre.

A közös kormányzás előzményeit ismerjük már az 1990-es évekbeli magyar szerepvállalás korából, amikor Markó Béla még azzal érvelt, hogy a koalíciós tárgyalások előtt az alkusz nem mondja meg előre a lúd árát, így a vásárban többet kap érte. Pár hónapon belül aztán kiderült, hogy az erdélyi magyar lúd bizony ingyen cserélt gazdát. Ugye még emlékszünk a Petőfi–Schiller-féle egyetem ígéretére? Régi szép idők: ma már az önálló romániai állami magyar felsőoktatásra sincs ígéret…
A mostani közös kormányprogram egyetlen halovány ígéretet tartalmaz a kulturális autonómiát szavatoló törvény elfogadására, de ez olyan fejezete a koalíciós kormányzásnak, amiben akkor hiszünk, ha látjuk, hogy a bukaresti törvényhozásban előveszik az íróasztalfiókból, és meg is szavazzák.

Az erdélyi magyarságnak március idusán bőven akadna 12 pontja, amit kormányzati szerepvállalástól függetlenül országgá és világgá kiálthatna. Várhatunk ugyan a milliónyi aláírástól megerősített európai polgári kezdeményezések befogadására, de ez önmagában nem több, mint a közösségi lelkiismeret megnyugtatása. Egyféle alibi arra, hogy elvégeztük dolgainkat. Az autonómiaküzdelem folyamata csak kéz a kézben lehet sikeres az erdélyi és a bukaresti magyar politizálással karöltve.

Március idusának ez lehet az üzenete a román közvélemény felé is: legyenek tisztában azzal, hogy az erdélyi magyarság mit akar és miért harcol.