Amikor egy egész állam „bullyingol”

Voltam, de mivel teljes személyiségfejlődésemre meghatározó módon kihatott a megfélemlítések, bántalmazások sorozata, bizony ma is az, azok által vagyok valamilyen formában. E sorok is tulajdonképpen emiatt íródnak, hiszen talán éppen emiatt lettem anno újságíró. Hogy elmondhassam végre jó hangosan, sokak füle hallatára: igenis lehet, szabad, szabadon lehet magyarul, magyarként beszélni-írni-élni-boldogulni Romániában.

Merthogy az én („modern”, a román közbeszédben is felkapott idegen szóval mondva) „bullyingom”, én és több száz aradi – Erdély-szerte pedig bizonyára sok ezer – társam iskolai megfélemlítése, bántalmazása, az ellenünk több mint egy évtizeden keresztül, folytatólagosan, szándékosan, minősített módon elkövetett aljasságok, bűnök nem azért történtek, mert mondjuk kisebbek, egyenként, szemtől szemben gyengébbek, soványak vagy kövérek, túl buták vagy túl okosak lettünk volna – hanem csakis azért, mert magyarok voltunk.

A külvárosi általános iskolában évfolyamonként egy magyar és több román osztály működött párhuzamosan. Már elemi osztályos koromból vannak ilyen-olyan megaláztatásokról szóló élményeim, de a túlerő megfélemlítő-bántalmazó-elnyomó gépezete igazán felső tagozaton indult be. Amikor már akkorák voltunk, hogy bizony maradandó lelki sérülést okoz. Emlékszem, hányszor rohantunk osztályfőnökünkhöz, hogy tanár néni, ezt vagy azt éppen alázzák-lökdösik-verik! Amire az értünk felelő pedagógus csupán annyit tudott mondani: gyerekek, ne menjetek ki az osztályból a szüneteken. Tehát ez volt a megoldás: húzódjunk a sarokba, és kussoljunk, tűrjük, nyeljük le a megszégyenítések sorozatát.

Aztán a „koronát” középiskolai éveink tették fel megaláztatásainkra. Arad egyetlen magyar gimnáziumát – mit ad Isten – a város egyik legrosszabb hírű szakközépjével zsúfolták egyazon épületbe, a Trianon után az aradi magyarok közadakozásából épített ingatlanba. Ide hiába járt egyszerre több száz magyar diák: a kigyúrt, többszörösen megbukott „szakemberek” tucatjainak sikerült folyamatos megfélemlítést gyakorolniuk. Ma is érzem azt a szorongást, ami azonnal elfogott, ahogy beléptem az iskola kapuján: nehogy kint legyenek emezek az udvaron, vagy ha mégis, akkor legalább csak kurta szóbeli agresszióval megússzam. Mert ez bárkinek, mindenkinek „kijárt”, ha magyar volt; emellett a fiúkat szorongatták, lökdösték, a lányokat fogdosták, az emeletről mindenkit leköptek, ha úgy kívánták.

Persze csak „szépen, finoman” adagolták a verbális és testi agresszió számtalan formáját – a mindennapi átlagon felüli adaggal, egy nagyobb botránnyal azért már enyhe feddést kockáztattak pedagógusaik részéről. Azt viszont elérték, hogy a naponta kitartóan hozott átlagos bántalmazási szintet maguk az áldozatok is úgymond szó nélkül elfogadják – a megfélemlítettként élés mindennapjaink része, természetes volt.

Itt azért már magyar pedagógusaink – lehetőségeikhez mérten, hiszen ők maguk is féltek egyes „társbérlő” diákoktól – próbáltak segíteni, legalább meg tudtuk beszélni, súlyosabb balhékkor pedig a tanáriban is felvállalták a konfliktushelyzetet román kollégáikkal. Közben a háttérben ment a harc a magyar iskola önálló otthonáért, a hosszadalmas küzdelem pedig tizenkét évvel a rendszerváltás után, 2001-ben győzedelmeskedett. Én már nem fogtam ki, de minden egyes alkalommal mintha újabb és újabb kő esne le a szívemről, amikor arra gondolok, hogy az elmúlt bő két évtizedben az aradi magyar középiskolások már nem egy terrorizáló brigád áldozataiként nőttek fel, hanem szintén magyar kicsikkel, általános iskolásokkal osztoznak az immár főgimnáziumunk folyamatosan szépülő épületén-udvarán.

Az én „bullyingom” konkrét története természetesen már a múlté. Az érettségim óta eltelt csaknem negyed évszázadban sok minden változott Erdélyben – viszont a „sztorimnak”, egy korábbi, szórványban felnőtt generáció sztorijának örökre intő jelnek kell maradnia.

Mert vitathatatlan, hogy a szomorú, vérlázító, Erdélyben nagy valószínűséggel nem egyedi történet mozgatórugói bizony mai események mögött is ugyanúgy dolgoznak. Elég, ha csak a közelmúltban a magyar nyelvű oktatás ellen indított hadjáratra tekintünk. Miközben több településen (lásd Bánffyhunyad, Nagyvárad) szegregációra hivatkozva indult be az erőszakos többségi térfoglalás – legyen szó akár a magyar állam által épített ingatlanról is –, a Szilágyságban „névtelen román pedagógusok csoportja” – hamis állításokra alapozva – már odáig merészkedik, hogy kijelentik: a magyar oktatás fenntartása a román kárára történik.

A névtelen feljelentgetések Bihar megyét is elérték, de mint kedden kiderült: alaptalannak találta a székelyhídi Petőfi Sándor Gimnázium magyar igazgatója és tanári kara ellen megfogalmazott diszkriminációs vádakat a Bihar megyei tanfelügyelőség. Persze mindezzel csupán „annyi a bibi”, hogy valamennyi esetben a román célközönségnek elég a fondorlatosan bedobott alaphír, a cáfolatok sorozata már csak töredéküket éri el.

A magyar érdekvédelem természetesen hivatalosan nem jelentheti ki, hogy itt bizony központilag irányított támadássorozatról van szó – nem tudni, nincs rá bizonyíték. Viszont borítékolható, hogy a közeljövőben újabb és újabb, névtelenül megfogalmazott, vagy a jól ismert arcok által nyíltan felvállalt vádakat kell majd futószalagon megcáfolni (és sajnos nagyrészt mindhiába). Hiszen választási év előtt állunk, ideje „bemelegíteni” – megy ez már a futballpályák lelátóin, de a jelképhasználat küzdőterén is, ahol a legmagasabb szinteken zajlik ismét a kisbetűs Székelyföld nemlétezésének hangoztatása.

Mindezek láttán pedig nem véletlen, ha néha ugyanaz a szorongás fog el, mint anno diákkoromban: mintha egész Románia még mindig az az iskola lenne, ahová én jártam.